„Rájok lehele és mondá nekik: Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik s kiknek megtartjátok, meg vannak tartva” (Ján. 20,22). a) Bűnt bocsátani: csak Isten teheti, és ezt szívünk ösztönszerűen érzi s igényli. A bűn jóvá nem lesz, csak bocsánat által; aki más úton kíván bűneiből kimenekülni, az téved s az istenit önmagában föl nem ismeri. Javulhatok, sírhatok, vezekelhetek; […]

a) „Mondá azért nekik ismét: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, én is küldelek titeket” (Ján. 20,21). Mily kedves fokozás van e kifejezésben: ismét mondá: „Békesség nektek”; ezzel nyomatékozza, hogy erre van szükségünk; bele kell nőnünk, belegyökereznünk a békébe. Az evangélium azzal kezdődik: „Békesség a földön” s azzal végződik: „Békesség nektek”. Ott a vágy és óhaj, itt a tény! […]

„Midőn tehát este lőn azon nap, és az ajtók betéve voltak ott, hol a tanítványok egybegyűltek vala a zsidóktól való félelmük miatt, eljöve Jézus” (Ján. 20,19). a) Mikor este lőn, s az izgalom egész nap hányta-vetette a kishitű tanítványokat; mikor féltek is, reméltek is; mikor suttogtak csak, de a szívük hangos volt; akkor eljött az Úr és megállt körükben. Későn […]

a) „Ó balgatagok és késedelmes szívűek” (Luk. 24,25). Jézus fölségesen kezeli az eltévelyedteket; erejének öntudatában képes kiemelni őket deprimált hangulatukból. Föléleszti bennük az Isten nagy gondolatait; kitárja a hitnek fölséges perspektíváit; inti, de feddi is őket. „Ó balgatag és késedelmes lelkek”. S a két tanítvány érzi az idegen vándor lelkének fölségét, érzi azt a friss, üde légáramot, melyet lelke lehel; […]

a) „És íme ketten közülök az napon menének egy Emmaus nevű helységbe, mely hatvan futamnyi távolságra vala Jeruzsálemtől. És ők beszélgetének egymással mindazokról, amik történtek vala. És lőn, mikor szót váltottak és kérdezgettek egymás között, önmaga Jézus odaérkezvén, velök méne. Az ő szemeik pedig tartóztatva valának, hogy meg ne ismerjek őt” (Luk. 24,13). Mint a pásztortűz foltja a májusi réten, […]

„De menjetek, mondjátok meg tanítványainak és Péternek… Azok pedig elfutának a sírból, mert elfogta őket a rettegés és a félelem” (Márk 16,7). A fölfordított sírkövön mint piedesztálon mutatkozik be az a titokzatos, halált és bűnt legyőző hatalom, s minket is valami szent borzalom száll meg. Krisztus győzelme megrendítő! Győzött a hitetlenségen. a) Diadala az a fényes világosság, mely a kételyt […]

„Mária pedig kinn álla a sírboltnál, sírván. Midőn tehát sírt, lehajolván a sírba tekinte, és két angyalt láta fehér ruhában ülni… Mondák neki azok: Asszony! mit sírsz? Mondá nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették őt. Midőn ezeket mondotta, hátrafordula és látá Jézust ott állani, de nem tudá, hogy az Jézus. Mondá neki Jézus: Asszony, mit […]

„Én vagyok a föltámadás és az élet: aki énbennem hiszen, ha szintén meghal is, élni fog” (Ján. 11,25). a) A valósággal föltámadt Krisztus a mi pálmánk. Ezt a pálmát nyujtja minden hívőnek, s aki kézbe veszi s erősen tartja, megosztja vele győzelmét: föltámad majd ő is. Ez a hit az örök élet vágyával föllázította az emberiséget, mint hogyha a Krisztus […]

a) A föltámadt Jézus ujjongó öröme volt az ő húsvéti imája: kiáltása a győzelmes harcos kiáltása volt: „Miért agyarkodnak a népek” – kérdi a zsoltárossal – „a mennyekben lakó kineveti őket… én pedig királlyá rendeltettem”. Vigad, „mint kik vígadnak aratáskor”. Ez az ő ünnepe; örvend, „mint örvendenek a győzedelmesek a nyert zsákmánynak”. Három nap előtt szívébe szorult az Olajfák kertjében […]

„A sírok megnyílának és sok szentnek testei, kik aludtak vala, föltámadának” (Máté 27,52). Jézus a mi föltámadásunk példaképe. Mindenekelőtt pedig lélek szerint kell föltámadnunk, amire buzdít Szent Pál: „Ha föltámadtatok Krisztussal, az ottfennvalókat keressétek” (Kol. 3,1). a) Föltámadunk-e? Sok a halott. A szentírás ismer eleven holtakat. Ismer holt hitet: „A hit cselekedetek nélkül holt”.. . ismer holt „jócselekedeteket”: „Úgy látszik, […]