Húsvéti öröm

a) A föltámadt Jézus ujjongó öröme volt az ő húsvéti imája: kiáltása a győzelmes harcos kiáltása volt: „Miért agyarkodnak a népek” – kérdi a zsoltárossal – „a mennyekben lakó kineveti őket… én pedig királlyá rendeltettem”. Vigad, „mint kik vígadnak aratáskor”. Ez az ő ünnepe; örvend, „mint örvendenek a győzedelmesek a nyert zsákmánynak”. Három nap előtt szívébe szorult az Olajfák kertjében a halálos szomorúság, ma végigárad rajta az öröm; az öröm mint dicsőség, mellyel az „excelsa” felé tartott s megközelíthetetlenül magasra följutott; az öröm mint boldogság, az első megdicsőült ember boldogsága!

b) De szívével, érzésével köztünk maradt s el nem felejtett. Ez az öröm folyton a földre emlékezteti, érdeklődése élénk s meleg, s ezzel a lelkülettel van az Oltáriszentségben. Ne képzeljük lelkületét fáradtnak s gyöngének; mindig a megdicsőülés temperamentuma él benne. Az örök gondolatokból merítünk mi is erőt. Ne zaklassuk föl magunkat hiábavalóan; a buzgalom néha elkínozza magát; abba is megnyugvás kell; sikertelenség ne borítsa el az Isten győzelmeinek perspektíváit.

c) Ily tiszta, dicsőséges öröm nem lakik a földön; örömeink fájdalmakkal vegyesek; de az nem baj, sőt előny; mert az öröm itt gyakran felületessé tesz, míg ellenben a fájdalom kimélyíti a lélek érzelmeit. Hát mélyítse, de ne fonnyassza; tisztítsa, de ne apassza. Szolgáljon a fájdalom arra, hogy észre térítsen, megjavítson, fölrázzon s végre is, hogy mindezek által jobban, mélyebben tudjunk örvendezni.