a) Béketűrés kell, tekintve belső világunkat. Ellentétek közt mozgunk és azokat magunkban hordozzuk; ez ellentétek a szellemi és az anyagi világ, metafizika és fizika; mi vagyunk ütközőpontjai időnek és örökkévalóságnak, végesnek és végtelennek. Ezeket csak az alázatos hitben lehet harmonizálni; aki ezt nem teszi, az eltelik az egyikkel és tagadja a másikat. Kísértetbe esik, mert az ördög mutat a szép földre és mindent igér, csillogó aranyat, hatalmat, élvezetet; bálványokat farag, humanizmust, filantrópiát telve Isten-feledéssel. „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” és megnyugszik szavadon; elviselem a nagy világot s titkait szavadért; béketűrésben bírom lelkemet.
b) Sok tekintetben meghasonlott lélek vagyok; szenvedélyeim, rossz hajlamaim és különösen bűneim aggasztanak; az illuziók pusztaságában járok, az erények füstölgő romjai közt. Aki csúnya vidéken, szétrombolt városban vagy leégett házban lakik, aki mindig csak rosszat lát, aki erkölcsi világrendben nem hisz, annak a lelke földúlt; és azért a fegyelem, az önmegtagadás, a bűnbánat béketűrésére van szüksége, mely végre is békét nyujt neki, és ő jóakaratában, Istenhez való ragaszkodásában kiemelkedik a környékező rosszból s megnyugszik Istenben.
c) Az erényes élet béketűrésében leszünk urai a helyzetnek, s szent öröm tölt el minket. Ha Isten kegyelmét s közelségét érezzük, akkor tölt el öröm. Ezt nélkülözi sokszor az ember. Éljen, mint sziklavárban Istenben, tegyen mindennap öntudatosan minél több jót, bízzék mindig az Úrban, s legyőzi az élet nyugtalanságát. Fékezze természetét; ne keressen külső, érzéki örömöket; foglalkozzék, ne morfondáljon egészsége és sorsa fölött, akkor nem szállja meg búskomorság, kedvetlenség lelkét. In patientia et Deo!