Valóban, Istent illeti meg minden dicsőség. Ez a dicsőség az isteni mű alapvető célja.1 Szent Pál is bizonyítja ezt, mikor ezekkel a szavakkal végzi az isteni üdvösségterv kifejtését: „…Hogy magasztaltassék kegyelmének dicsősége”.
Mikor Isten gyermekeivé fogad bennünket, mikor ezt az istenfiúságot valóra váltja a kegyelem által, melynek teljessége Krisztusban van, mikor részesíteni akar bennünket Krisztus örökségének boldogságában, – mindezt dicsősége felmagasztalásáért teszi.
Figyeljük meg, hogy miután Szent Pál a föntebb idézett szavakkal kifejtette az isteni tervet, milyen állhatatosan hangsúlyozza ezt a helyet: „Isten kiválasztott minket, … hogy magasztaltassék kegyelmének dicsősége”.2 Később két helyen is visszatér rá: „Isten eleve arra rendelt minket, hogy magasztaljuk az ő dicsőségét”.3
Az Apostol első kifejezése különösen figyelemreméltó. Nem azt mondja, hogy „magasztaljuk kegyelmét”, hanem hogy „magasztaljuk kegyelmének dicsőségét”. Azt akarja mondani, hogy ezt a kegyelmet a diadal fénye ragyogja be. Miért beszél így Szent Pál? – Mert Krisztusnak le kellett győznie a bűn támasztotta akadályokat, hogy visszaadhassa istenfiúságunkat. De ezek az akadályok csak még világosabban mutatták Isten csodáit természetfeletti újjászületésünk munkájában: „Csodálatosan alkotott és még csodálatosabban újított meg minket”. Minden egyes kiválasztott Jézus vérének és kegyelme csodálatos működéseinek gyümölcse. Valamennyi kiválasztott mint megannyi győzelmi jelvényt viseli ezt az isteni vért és ezért valamennyien magasztalják Krisztus és az Atya dicsőségét: „…Hogy magasztaljuk az ő dicsőségét”.
Már fejtegetéseink elején mondottuk, hogy a szentség az az isteni tökéletesség, melyet különösen az angyalok magasztalnak: „Szent, szent, szent”. – Hát még a kiválasztottak karából milyen dicséret száll fel az égbe? Milyen szakadatlan éneke annak a megszámlálhatatlan tömegnek, mely összegyűlt Krisztus királyságában? Ó, feláldozott Bárány, ki megváltottál minket, visszaadtad jogcímünket örökségünkhöz és benne részesítettél minket: „Neked és a trónon Ülőnek áldás és tisztelet és dicsőség és hatalom örökkön-örökké!”4 Ez az a dicsérő ének, melytől visszhangzik az ég, magasztalva Jézus kegyelmének dicsőségét.
Tehát Isten örök gondolatait valósítjuk meg, ha már itt a földön egyesülünk ezzel az énekkel. Nézzük Szent Pált: mikor ezt a csodálatos levelet írta az efezusiakhoz, fogoly volt: és abban a pillanatban, amikor ezt a századok óta elrejtett titkot kinyilvánítani készült, úgy elragadja a Jézus Krisztusban való istenfiúság fönséges titka, annyira elvakítja a Krisztus hozta „kifürkészhetetlen gazdagság”, hogy nélkülözései ellenére sem tudja visszafojtani levelének elején a dicséret és hálaadás örömkiáltását: „Áldott legyen Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja, aki megáldott minket Krisztusban minden mennyei lelki áldással”.5 – Igen, áldott legyen az örök Atya, aki öröktől fogva magához hívott bennünket, hogy gyermekeivé tegyen és részesítsen saját életében és boldogságában. És hogy ezt a szándékát megvalósítsa, Jézus Krisztusban nekünk adott minden jót, minden gazdagságot, minden kincset, úgyhogy „őbenne semmiféle kegyelemnek sem vagyunk híjával”.6
Íme, ez az isteni üdvösségterv.
Egész életszentségünk abban áll, hogy a hit fényénél mélyére hatoljunk ennek a Sacramentum absconditum-nak, az Isten bensőséges elgondolásának, hogy belemélyedjünk az isteni gondolatba és valóra váltsuk magunkban örök tervét.
Az, aki meg akar váltani és szentekké akar tenni bennünket, olyan bölcsen alkotta meg tervét, hogy ahhoz csak jósága mérhető. Alkalmazkodjunk ehhez az isteni gondolathoz, amely azt akarja, hogy életszentségünket a Jézus Krisztussal való megegyezésben lássuk: nincs is más szentség, még egyszer hangsúlyozzuk. Csak akkor leszünk kedvesek az örök Atya előtt – és nem ez-e minden szentség alapja: „kedvesnek lenni Isten előtt?” – ha felismeri bennünk Fiának arcvonásait. Tehát a kegyelem és erényeink által annyira azonosítani kell magunkat Krisztussal, hogy az Atya lelkünkre tekintve igaz gyermekeinek lásson bennünket és kedvét találja bennünk, ahogyan Krisztus Jézusra tekintett a földön. Krisztus az ő szeretett Fia! Őáltala halmoz el minket áldásaival, melyek az égi boldogságban az istenfiúság teljességére vezetnek el bennünket.
Milyen jó most e magasztos és jóleső igazságok fényénél ismételni Jézus imádságát, melyet az Atya szeretett Fia maga adott az ajkunkra! Mivel tőle származik, ez az Isten gyermekeinek igazi imádsága: „Ó szent Atyánk, ki a mennyekben lakozol, gyermekeid vagyunk, mert azt akartad, hogy Atyánknak hívjunk! Szenteltessék, magasztaltassék, dicsőíttessék meg a Te neved. Szüntelen dicsérjék és magasztalják a földön isteni tökéletességeidet. Add, hogy tetteinkkel fölragyogjon bennünk kegyelmed fénye. – Terjeszd ki országodat, hogy szüntelenül növekedjék ez a királyság, mely Fiadé is, hiszen őt tetted fejévé. Fiad igazán lelkünk királya legyen. – Ezt a királyi uralmat alakítsuk ki magunkban akaratod tökéletes teljesítésével. Add, hogy szüntelen »keressünk és Hozzád ragaszkodjunk, teljesítve tetszésedet«,7 ránk vonatkozó örök gondolatodat, hogy mindenben hasonlók lehessünk Fiadhoz Jézushoz és őáltala szereteted méltó gyermekei lehessünk!”
1 „Mikor Isten jóságával és mindenhatóságával szabadon létrehozta a teremtményt a semmiből, nem boldogságát akarta növelni, sem tökéletességét megpecsételni, hanem hogy kinyilvánítsa ezt a tökéletességet azokkal a javakkal, melyekkel elhalmozta a teremtményeket” – mondja a vatikáni zsinat. (Dogmatikai határozat, de fide catholica.) A 4. kánonban kimondja az egyházi átkot „azokra, akik tagadják, hogy Isten a világot a maga dicsőségére teremtette”. – Ezekből a szövegekből következik, hogy Isten a világot a saját dicsőségére teremtette: ez a dicsőség tökéletességeinek kinyilvánítása azokkal az ajándékokkal, amelyeket kiáraszt teremtményeire; szabad elhatározásában jósága indítja őt arra, hogy így dicsőíttesse magát (vagy, formaliter, jóakaró szeretete). Isten tehát a teremtmény boldogságát azonosítja saját dicsőségével: Isten dicsőítése lett a mi boldogságunk. „Isten ajándékainak forrása és célja a legfőbb jóság, melynek dicsősége a legösszefoglalóbb kifejezése”, mondja D. L. Janssens. Tehát a legfőbb ajándék, melyből minden más származik, az unio hypostatica Krisztusban. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta… Ő, aki tulajdon fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért: miképp ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk?”
2 Ef 1,6; figyeljük meg a görög szövegben az εις elöljáró használatát. Ez ezt a célt jelenti, amely felé valaki tevékenységével törekszik.
3 Uo. 12 és 14; vö. Fil 1,11: „Tiszták és kifogástalanok legyetek az napig, míg Krisztus megjelenik, telve az igazság gyümölcsével, melyet Jézus Krisztus szerzett kegyelmével, az Isten dicsőségére és dicséretére”.
4 Jel 5,9.14
5 Ef 1,2
6 1Kor 1,7
7 „Én mindenkor azt cselekszem, ami előtte kedves.” Jn 8,29