Még sokkal nehezebben tört utat a keresztény öntudatban az a hit, hogy az eretnekek, szakadárok, sőt a meg nem keresztelt egyének által feladott keresztség is érvényes.
Tertullián, sőt maga Szent Cyprián püspök (†258) az ily keresztség érvényét tagadták. A mind hevesebbé fajuló vitát I. István pápa (†257) döntötte el, kijelentve, hogy a régi hagyományokhoz kell ragaszkodni s ennél fogva az eretnekségből megtért egyéneket nem szabad újra keresztelni.
A meg nem keresztelt egyének által kiszolgáltatott keresztség érvényében Szent Ágoston is kételkedett. A kérdést nem merte eldönteni, hanem zsinatra bízta.
I. Miklós pápa és a compiègni zsinat Szent Ágoston kétségét is megoldotta, kijelentve, hogy pogány és zsidó is keresztelhet érvényesen.
Végre a tridenti szent zsinat kiközösítéssel bünteti azokat, kik az eretnekek által kellő szándékkal s megfelelő formában kiszolgáltatott keresztség érvényességét tagadják. A világiak s nem katolikusok által helyesen kiszolgált keresztség érvénye tehát végleg el van döntve, s abban katolikus ember többé nem kételkedhetik. Ámde annak megállapítása, vajon a világi vagy nem katolikus keresztelőben meg volt‑e a kellő szándék s a szentségi anyagot s alakot kellőképpen alkalmazta‑e, a gyakorlatban nem ritkán nehézségekbe ütközik. Nevezetesen ami a protestáns lelkészek által kiszolgált keresztséget illeti, az Egyház általános gyakorlata a legújabb időkig az volt, hogy azt érvényesnek elismerte és az eretnekségből megtérőket még feltételesen sem keresztelte meg, hanem egyenesen a töredelem szentségéhez s a szentáldozáshoz, illetőleg a többi szentségekhez bocsátotta.
Mióta azonban a protestantizmus hitbeli felbomlása mind nagyobb mérveket ölt s pásztorainak tekintélyes hányada még a Szentháromságot s Krisztus istenségét is tagadja, a helyzet lényegesen megváltozott.
Méltán lehet ugyanis kételkedni, hogy az ilyen lelkészek, mikor keresztelnek, azt akarják‑e tenni, amit Krisztus rendelt s nem látnak‑e a keresztségben csupán puszta üres jelképet.1 Az sem bizonyos, hogy a szentségi anyagot s alakot megfelelően használták‑e?
1905-ben Németországban nagy feltűnést keltett az az eset, midőn a protestáns főhatóság Mauritz pásztor által az utolsó öt évben kiszolgáltatott keresztségeket (mintegy 600-at) érvényteleneknek deklarálta s a szülőket felszólította, hogy gyermekeiket újra kereszteltessék meg. A nevezett pásztor ugyanis, mint kitűnt, a keresztelésnél a következő önkényes formát alkalmazta: „Én téged keresztellek feltekintve az egyetlen Istenre, akit az Egyház Atyának, Fiúnak s Szentléleknek vall”.
Egy másik lelkész pedig – miként 1906-ban, január havában az újságok jelentették – Kölnben egyszerűen az igazság nevében osztotta a keresztséget.
Mi is hallottunk protestáns lelkészről, aki a „haza” vagy akár Kossuth Lajos nevében keresztelt s egy másikról, ki a vizet arasznyira a gyermek feje mellett öntötte a medencébe s az emiatt aggodalmaskodó szülésznőt azzal vigasztalta, hogy „hiszen ez úgyis csak jelkép”.
1 1882-ben Bázelben a protestáns zsinaton 39 pásztor 32 ellenében a keresztség szükségessége ellen szavazott.