Tilos az ún. Eutanázia mely „csupa irgalomból” a gyógyíthatatlan, talán már halállal küszködő beteget akarja könnyű s gyors kimúláshoz segíteni, megadva a kegyelemdöfést, beadva neki valamit, amitől aztán szép csendesen elalszik örökre …
Igazságtalanság az Isten ellen, aki egyedül jogosult az élet szálát elszakítani, de jogtalanság az ember ellen is, akinek joga van az élet minden pillanatára, s mégis csak legtöbbnyire jobban szeret élni, mint nem élni. Mikor a nagybeteg Antisthenes bölcs gyötrelmében felsóhajtott: „Ki szabadít meg engem a bajoktól!” Diogenes kardot nyújtott át neki. Mire a beteg felelé: „Nem mondottam az élettől, hanem a bajoktól!” Mikor Tamurlan „csupa szánalomból” halomra gyilkoltatta a bélpoklosokat, ezek tiltakoztak a kegyetlenség ellen. Még a bélpoklos is inkább akar élni, mint nem élni.
De még ha a beteg maga könyörögne is, hogy váltsák már meg szenvedéseitől, kívánságát nincs jogunk teljesíteni. Ez a beteg részéről öngyilkosság volna.
Nem tiltja azonban a keresztény erkölcstan, hogy a súlyos beteg szenvedéseit alkalmas szerekkel enyhítsük, csillapítsuk, még ha az a szenvedőt eszméletétől megfosztaná, sőt életét némileg rövidítené is, feltéve, hogy lelki ügyeit Istennel már eleve jól rendbe hozta. Mindazonáltal sokkal tökéletesebb és üdvösebb a halált teljes öntudattal várni be s életünk áldozatát szabad akarattal, szeretetből meghozni. Ugyanezért a bölcs keresztény szívesen veszi, sőt kívánja, hogy halála közelségét vele tudassák. Jól tudja, hogy „nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja oda szeretetéért”; ő tehát ezt a hősies szeretetet akarja gyakorolni Istennel szemben, odaadva neki önként az életet. Oly nagy erény ez, melyhez hasonlóra sohasem volt alkalma egész életében. Isten ennek érdeméért lehet, hogy azonnal megnyitja neki a szép mennyországot.