„És jőnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről és letelepednek az Isten országában. És íme, az utolsók elsőkké lesznek, s az elsők utolsókká” (Luk. 13,29).
a) A végcél az örök élet; a közvetlen cél, melyen itt a földön dolgozunk, a krisztusi élet. Mindnyájunknak, papoknak, világiaknak, remetéknek, katonáknak, kereskedőknek, apácáknak, hitveseknek egy a céljuk: a szép, az isteni élet. Ez iránt nincs különbség köztünk; ahol lélek van s öntudat van, ott a kilátás az isteni életre nyílik akár a cellából, akár a gyermekszobából. Épúgy nincs különbség köztünk abban, hogy az élet nem kész sem a monostorban, sem a műhelyben, hanem azt ki kell alakítanunk, mindenkinek a maga életkörülményeiben, akár a világban, akár a kolostorban. A kereszténység pedig az a közösség, hol ez az egy közös cél és esemény éltet és lelkesít, hol az isteni élet kialakítására folyik a krisztusi tevékenység, az újjászületés, tisztulás, erősbülés, fölbuzdulás, színe-változás folyamata! Színe-változás minden emberi lélek számára. Nincs tehát két kereszténység, ahogy nincs két cél, ahogy nincs kétféle krisztusi élet. Nincs két egyház, melyek közül az egyik a klérus, a másik a laikus, az egyik a szerzetesek, a másik a világiak egyháza. A krisztusi életet mindenütt élhetjük, abba mindenütt elmerülhetünk. Mindenkinek szól az Üdvözítő szava: aki Atyám akaratát cselekszi, az megy be a mennyek országába s ismét: Atyám akarata az, hogy szentek legyetek. Amint hogy vannak is mindenütt krisztusi lelkek, s voltak minden hivatásban szentek. Azért van az, hogy valaki szentebb lehet a világban, mint más a kolostorban, hogy valaki üdvözülhet a világban, s más elkárhozik a klérusban… Ó Uram, add, hogy bizalommal tekintsek föl reád! Hadd érezzem át, hogy mit akarsz tőlem, azt az egész, nagy, szent célt, melyet elém tűztél. Nem vagyok profán, nem másodrendű keresztény; nem szabad a mennyország kuckójába kívánkoznom; az egész Krisztust igénylem; egész életemet szerinte alakítom. Nem zavar meg, hogy az egyház hierarchiájában nem vagyok, hogy nem vagyok pap vagy püspök, hogy nem élek kolostorban! Ti mindnyájan testvérek vagytok, mondottad te; célotok egy, mesteretek, életetek egy!
b) Eszközök. Ezekben nagy a különbség; az életviszonyok más-más utat nyitnak, látszólag el-elfekvőbb irányokra utalnak. Vannak, kik összes életviszonyaik szerint állnak bele a lélek munkálásába a szerzetekben, vagy a lelkek életének gondozását vallják hivatásuknak a klérusban; mások ismét „világi” életet élnek. E pályák nem a cél, hanem az eszközök körül térnek el egymástól, s a legszembeszökőbb különbség az, hogy némelyek az evangélium s az egyházi tanítók által nagyrabecsült, úgynevezett evangéliumi tanácsokat követik, mások ezek nélkül iparkodnak keresztényi életre. Az élet a cél itt is, ott is; a „tanácsok” csak eszközszámba jönnek. Laikusnak és szerzetesnek egyaránt kell lelkét művelnie, elmélkednie, imádkoznia, önmagát megtagadnia, a szentségekhez járulnia s practice szeretnie; de mindez megint csak eszköz, s az eszköz annyit ér, amennyiben célra segít. Azért imádkozunk, áldozunk, bőjtölünk, fékezzük indulatainkat, hogy Krisztus szeretetében s szeretetéből éljünk. Mit használ az eszköz, a hivatás, az állás, a szerep, a foglalkozás, ha ezt el nem érjük? Mily oktalanság büszkélkedni az eszközre; épen úgy mily oktalanság az eszközt, az imát, a szentségeket becsmérelni, okul adván, hogy nekem csak a cél imponál! Nagy kegyelem, ha az evangéliumi tanácsok szerint Istennek élhetünk; de használjunk föl a világban mindent arra, hogy tisztábbak, nemesebbek, Jézus indulataiban otthonosabbak legyünk, hogy az Isten szent akaratát tegyük. Az eszköznek a cél, a formának a tartalom ad értéket. A modern ember a formában több öntudatosságot, mélységet, bensőséget keres; ugyanezt sürgeti a vallásosságban; jól teszi. S ezt el is érheti. Theológiai tudományosság nélkül is a mélységbe ereszkedhetik Kempis Tamással s szert tehet szívbeli bensőségre.
c) Ah, tehát élet, élet… ez a jelszó. Nem szisztémát, nem formalitást, hanem életet keresünk. Komoly, mély tiszteletre akarjuk nevelni magunkat az isteni iránt, bensőséges átérzésre, titokzatos sejtelmekre és indulatokra, gyengéd, gyermekded hitre, meleg szeretetre, imára s lelkesülésre, elmerülésre s önmagunkba térésre. Szívesen akarunk gondolni az örök életre, mely felé evezünk s az ifjú lélek hevülésével vágyódunk örök ifjúság után. Nagy, igaz vággyal akarunk tisztulni, egyre finomabban, tisztábban érezni! Ami nem tiszta, ami nem isteni, az csak látszat s csalódás. Aki azt szereti, az nem él igazán. „Was wir lieben, leben wir auch”. Szeressük tehát az örök, való, isteni életet s szerezzük meg mindenáron!
