„Az Úr közel van. Akkor miért aggodalmaskodom? Várakozásom az ő kegyelmébe helyezem, s remélem az Úr sem késlekedik pályám véghezvitelével, bárhogyan is rendelte el azt.” (Szent I. Márton pápa)
A katolikus hit igazságért kevesen szenvedtek férfiasabb bátorsággal és kitartással, mint Szent Márton pápa. Úgyszólván egész pápasága állandó martíríum volt. Két évig tartó raboskodása alatt olyan kínokat és megaláztatásokat állott ki, melyek a legádázabb üldözések korára emlékeztetnek. Ez az oka, hogy az Egyház, bár tényleg nem nyerte el a vértanúi koronát, mégis a szent vértanúk közt tartja nyilván emlékét.
Az igazságnak e rettenthetetlen bajnoka törzsökös római családból származott és Etrúria, a mostani Toszkána Todi nevű városban született. Mivel már fiatal korában kitűnt tudományával és jámborságával, I. Teodor pápa (642-49) a római egyház diakónusává szentelte és mindjárt utána Konstantinápolyba küldötte állandó követnek, vagy mint akkor mondották, apokriziáriusnak.
A követi megbízás akkor nagy terhet jelentett. Mert Konstantinápolyban épp akkoriban volt kibontakozóban a veszedelmes monoteléta eretnekség, mely Krisztusban csupán egy akaratot és egy működést ismert el. Az eretnekség értelmi szerzői Heráklius császár (641) és Szergius konstantinápolyi pátriárka voltak, akik ily módon akarták megkönnyíteni a nagyszámú monofizita (Krisztusban egy természetet valló) eretnek visszatérését az Egyházba.
Heráklius annyira ment konokszagában, hogy egyenesen a törvény erejével kötelezte alattvalóit a tévedés elfogadására. Utóda, II. Konstans (+ 668) szintén nagyon kétszínű magatartást tanúsított a kérdésben. A pápa illetve követe sürgetésére annyit megtett ugyan, hogy Heráklius sérelmes törvényét hatálytalanította, de nyomban utána egy újabb sérelmes rendeletet bocsátott ki, melyben egyszerűen megtiltotta az egy vagy két akarat kérdésének feszegetését.
Más szóval elnémította a tévedést, de ugyanakkor az igazságnak is hallgatást parancsolt. Természetes, hogy a katolikus igazság védői nem nyugodtak bele ebbe a felemás megoldásba. Ellenállásukat azonban egyidőre megbénította az a körülmény, hogy Teodor pápa 649 tavaszán meghalt s utána több hónapig tartó széküresedés következett. Végre a római papság és nép megemberelte magát és 649 júliusában új választásra gyűlt össze. Választása a boldogult pápa apokriziáriusára, Márton diakónusra esett, aki azonnal át is vette az ügyek intézését.
Márton pápának mindjárt megkoronázása után első dolga volt, hogy lateráni palotájába zsinatot hivatott össze és ezen százöt püspök egyhangú hozzájárulásával alaposan és meggyőzően kifejtette a Krisztus két, isteni és emberi akaratáról és működéséről szóló helyes katolikus tanítást s egyúttal röviden és velősen összefoglalta a Krisztusra vonatkozó egész katolikus igazságot. Utána a zsinat jegyzőkönyvét szétküldötte az egész keresztény világra és egy külön körlevélben nyomatékosan intett mindenkit, papokat és világiakat, hogy maradjanak hívek az atyák tanításához és óvakodjanak a monoteléta konkolytól.
Ugyanígy a császárnak is a lelkére kötötte, hogy hajoljon meg a zsinat végzései előtt és szakítson az eretnekség vezéreivel. De nem állott meg félúton: a zsinatot követő hetekben és hónapokban a levelek egész áradatát küldte szét a világ legkülönbözőbb részeibe Frankországba, Tráciába, KisÁzsiába, Szíriába, Afrikába és egyebüvé, mindenütt az igaz hitben való állhatatos kitartást sürgetve.
Mialatt azonban a lelkes főpap minden erejével az igazság diadaláért harcolt, az álnokság is szőni kezdte szálait, melyek végül is elgáncsolták őt. A vad és kegyetlen Konstans császár még a zsinat ülésezése idején kivetette rája hálóját: itáliai helytartójának, Olimpius exarchának szigorú parancsot küldött, hogy bármi áron, csellel vagy erőszakkal tegye ártalmatlanná Mártont. Olimpius először kerülő úton, az Egyház egységének megbontásával próbált eleget tenni ura akaratának. Majd nyílt erőszakhoz nyúlt; fegyverhordozójának meghagyta, hogy áldoztatás közben szúrja le a tiszteletreméltó főpapot.
Az Úr azonban nem hagyta el hűséges szolgáját s a fegyverhordót éppen akkor, mikor istentelen szándékának kiviteléhez készült, vaksággal sújtotta. Olimpiust annyira megrendítette a váratlan eset, hogy azonnal magába szállott, bűnbánóan odatérdelt a szent főpap lába elé és alázatosan bocsánatot kért tőle galád tervéért. Utána teljes kibékülése jeléül elvonult Rómából és seregével együtt Szicíliába távozott, hogy ott a hitetlen szaracénok ellen harcoljon. De nem sok idő múlva egy ragályos betegség serege nagy részével elragadta őt.
Olimpius távozása csak ideiglenes nyugalmat jelentett. A császár nem hagyta annyiban a dolgot s új helytartóját, Kalliopét még szigorúbb paranccsal küldötte a gyűlölt pápa elpusztítására. Kalliopa 653 jún. 15-én tetemes sereg élén be is vonult az Örökvárosba és már három nap múlva csellel hatalmába kerítette az éppen akkor súlyos betegen fekvő Mártont. Ürügyül azt hozta fel, hogy annak idején szabálytalanul és törvényellenes módon jutott Szent Péter apostol örökébe.
A római nép és papság, mikor a merényletről értesült, annyira felzúdult, hogy a fenyegető vérontást csak a szenvedő pápa csillapító szavai tudták elhárítani. A helytartó éppen az izgatott közhangulatra való tekintettel már 18-án éjjel a portói kikötőbe vitette és onnét egyenesen Konstantinápolyba küldötte előkelő foglyát. Kíséretül mindössze hat tagból álló szolgaszemélyzetet engedélyezett melléje. Útközben Naxos szigetén hosszabb időre megállottak. A hagyomány szerint egy egész esztendeig vesztegelt itt a szegény fogoly nagy nélkülözések és szenvedések közt. Így Konstantinápolyba csak 654 szept. 17-én érkezett meg.
És alig hogy megérkezett, máris újabb szenvedések özöne zúdult rája. Arról nem is szólva, hogy a kikötés után egy egész napon át otthagyták a hajó fedélzetén súlyos betegen vergődni, kitéve őt csőcselék durva gúnyának és faragatlan élcelődésének, olyan nyomorúságos börtönbe taszították, mely a legelemibb emberség követelményeinek sem felelt meg. „Már huszonhetedik napja, írja a nagy szenvedő egyik levelében, hogy sem hideg, sem meleg vizet nem adtak a mosakodásra.
Egészen meggémberedek a hidegtől és a piszoktól s kimondhatatlanul le vagyok gyengülve. A vérhas, mely egyaránt gyötör szárazon és vízen, egy pillanatra sem hagy nyugodni. Testem egészen meg van törve, úgy hogy már nem is tudok egyenesen állani. Ha adnak is valamit enni, rendszerint olyan ételt adnak, mely nem mostani beteges állapotomhoz való; ezért undorodom mindentől, amit elibém adnak. De remélem, hogy a jó Isten, aki mindent tud és aki engem hamarosan kiszólít ebből a nyomorúságos világból, őszinte bűnbánatra vezérli majd kínzóimat.”
Pedig az igazi szenvedés csak ezután következett. Dec. a 7-én bíróság elé állították és a szaracénokkal való titkos szövetkezés ürügyén halálra, elevenen való feldarabolásra ítéltették a szegény foglyot. Nyomban utána megfosztották főpapi jelvényeitől és ruháitól s úgy félig meztelenül, nyakában súlyos bilincsekkel a pretóriumra vezették. Előtte a hóhér lépdelt kivont karddal, a kimondott halálos ítélet jelével. A nagy számban összegyűlt nép általában részvéttel szemlélte a méltatlan jelenetet; sokan sírtak a kereszténység közös atyjának szívettépő megaláztatásán. Maga a pápa szilárd magatartást tanúsított; arca inkább vidámságot, mint szorongást árult el. A pretóriumra érve egy órára közönséges gyilkosok közé zárták; majd utána a Diomédesről nevezett börtönbe vitték át. Útközben azonban olyan embertelenül összeverték, hogy új rendeltetési helyére már félholtan érkezett meg. A börtön kegyetlen hidege és a súlyos bilincsek terhe csak fokozták sebeinek égő fájdalmát. A szegény, félig alélt szenvedő már a megváltó halált várta, mikor két jószívű asszony megkönyörült rajta s titokban ágyat, meleg takarókat és ételt vitt számara. Estére a bilincseket is levették róla. Így valamennyire magához tért, de azért továbbra is a vértanúi koronát áhította.
A Gondviselés azonban másként határozott hűséges szolgájáról. Konstans császár nem merte a hivatásáról megfeledkezett bíróság nyilvánvalóan igazságtalan ítéletét végrehajtatni. Állítólag az eretnek Pál pátriárka beszélte le szándékáról, aki halálos ágyán ily módon akart könnyíteni lelkiismeretén. Így a sokat szenvedett foglyot a vérpad helyett 655 márc. 26-án Kerzonézusba, a mostani Krim-félszigetre vitték számkivetésbe. De itt ismét csak újabb szenvedések vártak rája. A félszigeten uralkodó éhínség, lakóinak szívtelensége és az itáliai hívek közömbössége miatt még mindennapi betevő falatjának megszerzése is súlyos gondot okozott neki. A sok szenvedés és nélkülözés következtében már szept. 16-án jobblétre szenderült.
Tetemeit előbb Konstantinápolyban, majd Rómában helyezték nyugovóra. A görög egyház hitvallóként tiszteli Szent Mártont s ünnepét ápr. 11-én üli, a latin egyház ellenben kezdettől fogva vértanút látott benne s ünneplésére ereklyéi átvitelének napját, nov. 12-t jelölte ki.
Olvasmány és könyörgés az imaórák liturgiájából
Olvasmány Szent I. Márton pápa levelezéséből…
Minden vágyunk az, hogy levelünkkel mindenkor megvigasztaljunk titeket, akik szeretettel vagytok irántunk, és enyhítsük gondotokat, amely miattunk nyomaszt benneteket: veletek együtt meg akarjuk vigasztalni az összes szentet és testvéreinket is, akik az Úrra való tekintettel törődnek velünk. Íme, most én is megírom nektek, mi aggaszt minket. Igazat mondok a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében.
Távol vannak már a világ nyugtalanságai, messze maradtak bűneink is, sőt az életünk is alig nevezhető már életnek. Mert ezen a vidéken csupa pogány lakik, és aki ideköltözik, az is mind pogány szokásokat vesz fel. A szeretet teljesen hiányzik belőlük. Pedig a szeretet az emberi természet állandó igénye, és még a barbárok között is sokszor megnyilvánul emberi együttérzésben.
Csodálkoztam, és most is csodálkozom mindazoknak nemtörődömségén és részvétlenségén, akik hajdan közel álltak hozzám, és barátaim s rokonaim voltak. Most szerencsétlenségemben úgy viselkednek, mintha sohasem ismertek volna. Még azt sem akarják tudni, hogy hol vagyok, vajon élek-e még, vagy már meghaltam.
Mit gondolsz, milyen lelkiismerettel fogunk megjelenni Krisztus ítélőszéke előtt, amikor majd minden ember vádló és vádlott lesz, aki ugyanabból a porból és a föld anyagából lett. Talán félelem szállott az emberekre, hogy Isten parancsait megvessék, de mi igazolja ezt a félelmet? Talán egészen az elpártolásig a gonosz lélek hálójába estünk? Vagy talán annyira az egész Egyház ellenségének látszom, illetve az ő ellenfelüknek?
Mindazonáltal Isten, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson (1 Tim 2, 4), Szent Péter közbenjárására erősítse meg szívüket az igaz hitben minden eretnekkel és Egyházunk minden ellenségével szemben. Őrizze meg őket állhatatosságban, főként azt a pásztorukat, aki most elöljárójuk. Semmiben se legyenek hűtlenek vagy állhatatlanok, illetve semmit meg ne tagadjanak abból, amit az Úr és szent angyalainak színe előtt írásban fogadtak, hanem a legapróbb részletekig hűségesen tartsák meg. A mi Urunknak és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak kezéből nyerjék el csekélységemmel együtt az igaz hitben való hűséges kitartás koronáját.
Reám, alázatos szolgájára gondja lesz magának az Úrnak, szent tetszésének megfelelően fog irányítani, akár szüntelen szenvedést bocsát rám, akár egy kis enyhülést ad. Az Úr közel van, miért aggódjam? Irgalmasságában bizakodom, hogy nem fogja sokáig késleltetni pályafutásom befejezését azon a módon, ahogyan neki tetszik.
Köszöntsétek mindazokat, akik az Úrban hozzátok tartoznak, és mindazokat, akik Isten szeretetéért részvéttel vannak bilincseim iránt. A fölséges Isten védjen meg benneteket hatalmas kezével minden kísértéstől, és vezessen el dicsőséges országába.
Mindenható Istenünk, te nem engedted, hogy Szent Márton pápát és vértanút megrémítse a fenyegetés, vagy megtörje a szenvedés. Add, kérünk, hogy a lélek legyőzhetetlen állhatatosságával viseljük el a világ zaklatásait. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
KÖSZÖNÖM ISTENEM – HÁLAIMA
Istenem köszönöm mindazt, amit adtál, Az éjt, a pihenést, a sok-sok szenvedést.
Köszönöm amiért tűrni tanítottál, A szenvedéseket, amiket a vállamra raktál.
Köszönöm az életet, ami eddig volt, Köszönöm a békét, a sok lelki harcot.
Köszönöm Jó Atyám, hogy lelkem Hozzád vágyik, Add,hogy legyen erőm, egészen hazádig.
Köszönöm a látást, a két szememet, Melyet fogjon le egykor, a Te Szent Kezed.
Köszönöm az értelmet, a szót,a hallást, Köszönöm az Igét, Krisztust, a Vallást.
Köszönöm azt is, hogy szeretlek Téged, Köszönöm, hogy hívő fohászom megérted.
Köszönöm, hogy meghallod a jajkiáltást, Köszönöm a sok-sok megbocsátást.
Sajnos bűnös vagyok, egyre csak vétkezem, Add Szent Kegyelmedet, hogy csak a jót tegyem.
Ha Te nem vagy velem, én csak koldus vagyok, De így,Veled gazdag, nagyon gazdag vagyok.
Minden Tetőled van és minden Teáltalad, Csak egy legyen utam: a hit és az alázat.
Uram! Ezen úton vezesd a lelkemet, Köszönöm, hogy szereted a megtért gyermekedet.
Atyám! Bár a Földön,nincsen rá érdemem, Tedd meg Szent Fiad, Jézusom nevében.
Drága Jó Szűzanyám, szólj érdememben, Hogy Veled lehessek, egykoron a mennyekben.
Amen.
HÁLAIMA
Mindenért, amit adtál, – hálát adok Neked, Istenem!
Mindenért, amit elvettél
Mindenért, amit segítségeddel megtehettem,
Mindenért, amit megakadályoztál,
Minden örömért, amivel boldoggá tettél,
Minden szenvedésért, amivel formáltál, – hálát adok Neked, Istenem!
Minden békés óráért, amivel széppé tetted életemet,
Minden problémáért, amitől megszabadítottál,
Minden jó tulajdonságomért, amivel szolgálhattalak,
Minden gyengeségemért, amivel alázatra tanítottál,
Minden erényért, amit nekem ajándékoztál, – hálát adok Neked, Istenem!
Minden bocsánatért, amiből irgalmadat megismerhettem,
Minden szép emberi kapcsolatomért, amivel gazdagítottál,
Minden emberért, akit tőlem elszakítottál,
A halálom időpontjáért és módjáért, amit nekem választottál,
A helyért, amelyet nekem országodban készítettél,
Ámen.
