Az istenszeretetnek megvannak a maga fokai. Ha Istent önmagáért, végtelen tökéletességéért szeretjük s teljes önzetlenséggel kívánunk neki jót s örülünk boldogságán, akkor tökéletes bennünk a szeretet, melyet jóakaró szeretetnek is hívunk. Midőn a jóakaró szeretet kölcsönös, barátság a neve. Ó, csodák csodája, Isten erre a szeretetre méltatott minket: „Ti az én barátim vagytok, ha megcselekszitek, amiket parancsolok nektek” – szólt […]

A szeretet legszebb himnuszát, a Szentlélektől ihletett lantján a nemzetek Apostola zengette el: „Szóljak bár emberek és angyalok nyelvén, ha szeretetem nincs, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár jövendölő tehetségem és tudjak minden titkot és minden tudományt; legyen bár olyan teljes hitem, hogy a hegyeket áthelyezhessem, ha szeretetem nincs: semmi vagyok. Osszam el bár a […]

Éppen ellenkezője a kétségbeesésnek a vakmerő bizakodás, amellyel az vétkezik, aki rendetlenül, vagyis olymódon reményli, várja Istentől az üdvöt s annak eszközeit, ahogy azt Isten nem ígérte, nem rendelte. Vakmerően bizakodik az: a) aki a bűnbocsánatot, üdvösséget saját erejéből akarja elérni (Pelagius-féle eretnekség); b) aki jócselekedetek s parancsok megtartása nélkül is pusztán Krisztus érdeméből reményli a mennyországot (Luther tévedése); c) […]

A kétségbeesés szántszándékos és teljes feladása a reménynek, hogy Istentől az örök üdvöt s annak eszközeit elnyerjük. Ezzel bántotta meg Istent a testvérgyilkos Kain, aki a neki felajánlott kegyelmet így utasította vissza: „Nagyobb az én gonoszságom, hogysem bocsánatot érdemeljek! – És elméne Kain az Úr színe elől”. (Ter 4) A szerencsétlen Judás is kétségbeesésével pecsételte meg bukását és örök sorsát. […]

A keresztény remény úgy is, mint az üdvösség nélkülözhetetlen eszköze, de meg isteni parancs folytán is örök célunk elérésére feltétlenül szükséges. Tehát fel kell azt a hittel egyetemben indítanunk öntudatos lelki életünk kezdetén, aztán többször is az életben, nevezetesen, ha a kísértés szele reményünk szende fényét ostromolja, avagy azt kioltotta. És ha valaha, ám akkor éppen napjainkban van szükség a […]

Szabad‑e Istentől remélnünk az ideigvaló, földi javakat is? Minden bizonnyal, amennyiben azok örök célunk elérésére hasznosak, alkalmasak, sőt egyben-másban nélkülözhetetlenek. Az ószövetségi Szentírás, mely a zsidó nép tökéletlen lelki állapotához alkalmazkodva inkább a földi jutalmat helyezi előtérbe, telve van a mulandó, anyagi javak s segély ígéretével: „Ha a Felségest választottad magadnak menedékül, nem járul hozzád veszedelem és csapás nem közeledik […]

Remélnünk kell Istentől mindazt, ami üdvünk elérésére hasznos s szükséges, jelesül az ő kegyelmét. Isten kész mindig bőséges s hathatós malasztjával támogatni minket, hogy jámborul, sőt szentül éljünk, ha pedig buktunk, hibáztunk, hozzá újból visszatérjünk. Szépen fejezte ki ezt a gondolatot, igazságot Morus Tamás, a nagy hitvalló, leányához, Margithoz intézett szavaiban: „Hidd el, leányom, az Isten malasztja mindig készen áll […]

A keresztény reménynek legelső s legfőbb tárgya a mennyország, az üdvösség. Enélkül amúgy is kárba veszett s céltalan volna az egész élet. Azért a reménynek, hogy lelkünket megmentjük s üdvözítjük, sohasem szabad – utolsó leheletünkig – bennünk elhalványulnia. Mint vezércsillag szórjon fényt a sokszor oly göröngyös életútra s világítson át a gondok, bajok, szenvedések okozta ködös homályon. Az isteni reményt […]

Ki kell még e helyütt emelnünk a reménynek virágzását, mely a jó Istenbe vetett bizalom. Jelentékenyebb foka ez a reménynek, valamely magasabb, emelkedettebb bizakodás. Főképpen az isteni Gondviselésre irányul, melyről oly szépen s jellemzően mondja az Írás: „Atyám! a te gondviselésed kormányoz”. (Vö. Bölcs 14,3) Isten szívén hordja nemcsak üdvünket, hanem azzal összefüggő ezernyi ügyes-bajos dolgunkat is; szerető, gyengéd atyai […]

Felvethetjük a kérdést, vajon erkölcsös s erényes cselekedet‑e jót tenni, avagy a rosszat kerülni a jutalom reményéből vagy a büntetéstől való félelemből. Luther és Kálvin tagadták ezt, utánuk indultak Baius és Jansen, kiket a tridenti zsinat elítélt. Kantnak imperativus categoricusa is, amely szerint a cselekedet egyetlen tisztességes, erkölcsös rugója a kötelességérzet, szintén elítéli a reményből vagy félelemből eredő jóttevést, illetőleg […]