A kétségbeesés szántszándékos és teljes feladása a reménynek, hogy Istentől az örök üdvöt s annak eszközeit elnyerjük.
Ezzel bántotta meg Istent a testvérgyilkos Kain, aki a neki felajánlott kegyelmet így utasította vissza: „Nagyobb az én gonoszságom, hogysem bocsánatot érdemeljek! – És elméne Kain az Úr színe elől”. (Ter 4) A szerencsétlen Judás is kétségbeesésével pecsételte meg bukását és örök sorsát.
A kétségbeesés, ha nem is a legnagyobb bűn a világon, de a legveszélyesebbek egyike. Elzárja ugyanis már eleve az utat, melyen a kegyelem a lelket megközelítheti. Ezért számláljuk a Szentlélek elleni bűnök közé, melyeket Isten nem bocsát meg se ezen, sem a másvilágon. „Bűnt elkövetni halála a léleknek – mondja Szent Izidor – de kétségbeesni annyi, mint a pokolra szállni.” „A kétségbeesés – Aquinói Szent Tamás szerint – gyógyíthatatlan bűn, veszélyesebb, mint a hitetlenség és Isten gyűlölése.”
Óvakodnunk kell azonban kétségbeesésnek minősíteni azt a reszketést s félelmet, mely nem ritkán még a legszentebb lelkeket is Isten titkos ítéleteivel szemben eltöltötte. Ha az ily lélek nem szűnik meg imádkozni, hitét gyakorolni, csupán próbát áll és világos jelét adja, hogy kétségbe nem esett.
Midőn a szokásos részegség, önfertőzés stb. rabjai nem ritkán azt állítják, hogy javulásukat illetőleg már „kétségbeestek”, voltaképpen csak kishitűségüket árulják el. Az ilyenek gondolják meg, hogy az eddig elkövetett bűneik tömege Isten végtelen irgalmához képest elenyésző csekélység és Isten kegyelmével még mindig könnyen kigyógyulhatnak, ha azt kérik s felhasználják. Imádsággal s a szentségek gyakori felvételével párosult küzdelem biztos győzelmet ígér.
A nem ritkán idegességből eredő aggályosság s rendetlen szomorúság igen gyakran a remény elleni bocsánatos bűnnel kapcsolatos.
Aki pedig testi egészségért nem imádkozik, mert nem reményli, hogy Isten azt neki visszaadja; bűnről ezért nem vádolható.