Szabad‑e Istentől remélnünk az ideigvaló, földi javakat is? Minden bizonnyal, amennyiben azok örök célunk elérésére hasznosak, alkalmasak, sőt egyben-másban nélkülözhetetlenek. Az ószövetségi Szentírás, mely a zsidó nép tökéletlen lelki állapotához alkalmazkodva inkább a földi jutalmat helyezi előtérbe, telve van a mulandó, anyagi javak s segély ígéretével: „Ha a Felségest választottad magadnak menedékül, nem járul hozzád veszedelem és csapás nem közeledik hajlékodhoz”. (Zsolt 90,9.10) „Mivelhogy bennem bízott, megszabadítom őt, oltalmazom őt…” „Betöltőm őt hosszú élettel és megmutatom neki az én szabadításomat.” (Zsolt 54,23) „Ha rendeléseim szerint jártok el és parancsaimat megtartjátok, esőt adok nektek idejében és a föld megadja termését és a fák megtelnek gyümölcsökkel; a cséplés eltart szüretig, a szüret eléri a vetést és megelégedésig eszitek majd kenyereteket és félelem nélkül laktok földeteken.” (Mózes III. 26,3–5)???
A sokkal lelkiesebb Újszövetségben ugyan a hangsúly mindig „az egy szükségesen”, „az Isten országán s igazságán” van, ámde azért a gyermeki bizalom a madarakat is gondozó s liliomokat ruházó jóságos mennyei Atyába még mindig nem vesztette el gyakorlati jelentőségét. (Vö. Mt 6) Az Úr Jézus a „mindennapi kenyérért” is tanít imádkozni s megígéri, hogy „mindazt, amit imádságban hittel kértek, megnyeritek”. (Mt 21,22) Feltételnek csak azt az egyet szabja, hogy az ő, vagyis az Üdvözítő nevében kérjünk (Jn 14,13), előre is belenyugodva, hogy Isten kérésünket reánk nézve üdvösséges módon teljesítse.
A szentek hősies fokra vitték az anyagiakban való szent gondtalanságot s a Gondviselésre való gyermekded hagyatkozást. Mikor a rendalapító Assisi Szent Ferenctől kérdi a pápa, miből fog szerzetestestvéreivel együtt megélni: „Szegény anyánk van – felelé (ti. a szerzet) – de Atyánk a leggazdagabb. Bízom az Úr Jézusban. Ha örök boldogságát megígérte s kész azt megadni nekünk, úgy azt a csekélységet sem vonja meg tőlünk, ami a test táplálására s ruházására szükséges”. Keresztes Szent János, a nagy karmelita, is azt szokta mondani: „Tudja Isten, mire van szükségünk. A mi dolgunk, hogy neki híven szolgáljunk, az ő dolga pedig a mi ideig és örökké való javunkról gondoskodni. Ó, mennyei remény, mely annyit kapsz, amennyit remélsz!” Isten legtöbb csodát a remény jutalmazására művelt. „Vesd – azért – az Úrra gondodat és ő eltáplál téged.” (Zsolt 51,23)