Mózes, az ószövetségi törvény nagy kihirdetője, életmunkáját befejezve, az örökkévalóság küszöbéről így szól népéhez: „Bizonyságul hívom ma az eget és földet, hogy elétek adtam az éltet??? és halált, az áldást és átkot. Válaszd tehát az életet… hogy élj!” (MTörv 30,19) Mi is állítsuk még egyszer élesen szembe az életet s halált, a malasztos s bűnös lelki állapotot. Tegyük ezt két megszemélyesítőjében, Lázárban s a dúsgazdagban, miként ezt az Üdvözítő szinte kézzelfogható elevenséggel elénk adja.
A malasztot Lázár képviseli, a szegény koldus, ki még a morzsák után is hiába eseng s akin csak az ebek könyörülnek, nyaldosva fekélyeit. Ezeket az élénk színeket az Úr Jézus Lázár nyomorának festésében mintha csak azért használná, hogy annál inkább kidomborítsa azt az óriási kincset, amelyet a megszentelő malasztban birtokol. Mert íme a pillanatnyi földi lét hamarosan véget ér s Lázárt angyali kezek az égbe viszik s Ábrahám kebelébe, vagyis a mennyei örömök óceánjába merítik. Földi szenvedését nem sajnálja, sőt örömmel gondol reája, mert mindenért túlságosan kárpótolva van. Azóta valahányszor koporsóval a temetőajtón befordulunk, megható énekre nyílik ajkunk, melyben az elhunytnak – ha mégoly gazdag s előkelő volt is itt a földön, azt kívánjuk, hogy a szegény Lázár sorsát ossza az égi paradicsomban, íme a malaszt gyümölcse, áldása.
A dúsgazdag viszont bársonyba, bíborba öltözött s naponkint fényesen terített asztalnál dőzsölt. Hízelgők, haszonlesők rajongják körül s vadásznak kegyeire. Szóval: sütkérezik a szerencse derűs napsugaraiban. De mi haszna? A szerencse napja csakhamar lealkonyodik s beront a sötét éjjel, az örök éjszaka. „Meghala pedig a gazdag is és a pokolban eltemetteték. Fölemelvén pedig szemeit, midőn a kínokban vala, látá Ábrahámot távolról és Lázárt az ő kebelében és kiáltván mondá: „Atyám, Ábrahám! könyörülj rajtam és küldd el Lázárt, hogy vízbe mártván ujja hegyét, enyhítse meg az én nyelvemet, mert gyötörtetem e lángban”. (Lk 16,22–24) Íme minő csekélységgel beérné most, de az sem jut neki. A malaszttal együtt az is elveszett mindörökre. Íme a malasztvesztés katasztrófájának végkifejlete: végső szegénység, gyötrő lángok.
A malaszt birtokában tehát – még a végső nyomorban is – minden jól van, semmi baj. A malaszt híján a világ összes java nem használ semmit. Jaj! örök jaj!
Azért tehát csak „egy a szükséges”: az Úr malasztja. Ennek birtokáért mindent meg kell tennünk és semmi áldozatot, még életünket sem sajnálnunk.
A Róma ellen vonuló Hannibál az Alpok jégmezőin iszonyú nehézségekkel küszködő, pusztuló seregeit csak azzal vigasztalta, lelkesítette: „Post Alpes Italia!” Az Alpok után jön a tejjel-mézzel folyó Itália, a pun szívek vágyainak netovábbja. A megszentelő malaszt megszerzéséért s megőrzéséért vívott, sokszor bizony nehéz csatáinkban, a kísértések viharaiban pedig Krisztus és az ő Egyháza a makkabeusok anyjának szavaival bennünket így bátorít: „Kérlek, fiam! tekints az égre!” (2Makk 7,28)