Vessünk pillantást a szentségeknek istenileg bölcs és szép szerkezetébe. A szentségekben a malasztnak létrejöttét, lelkünkbe áradását bizonyos érzéki jelek mutatják és eszközlik. Maga az isteni szerző állapította meg ezeket a jeleket, miért azokon még az Egyház sem változtathatna lényegesen anélkül, hogy az illető szentséget meg ne semmisítené.
Ha most már a szentségi jelet boncoljuk, nyomban szemünkbe ötlik, hogy két elemből: dologból s szóból áll. Maga a Szentírás rávezet erre. A keresztségről például azt állítja, hogy víz (tehát valami dolog), és az isteni ige által szentel meg minket. (Vö. Ef 5,26) Az Oltáriszentségnél az Úr kenyeret s bort (tehát dolgokat) vesz kezébe s felettük kimondja a szót: „Ez az én testem”, „ez az én vérem”. (Vö. Mt 26,26.28) A bérmálásnál az apostolok kézfeltevést alkalmaznak és imádságot mondanak. (ApCsel 8) Az utolsó kenetet Szent Jakab tanúsága szerint úgy kell kiszolgáltatni, hogy a pap a beteget olajjal kenje meg s közben imádkozzék érette. (Jak 5)
Már a szentatyák is észreveszik a szentségi jel e kettős elemét. Így Szent Ágoston csattanósan mondja: „Az anyaghoz ige járul és a szentség így valósul”. Mert „vedd el a vizet és nem lesz keresztség, vedd el a szót s nem lesz keresztség. Vedd el a szót s a víz marad puszta víz”. E kettős elem minden szentségnél megvan, ha nem is lehet mindeniknél ily tisztán, világosan megállapítani.
Mióta az Egyház az Arisztotelesz-féle bölcseletet a saját hittudományának kiépítésénél mintegy szolgálatába fogadta s felhasználja, szokásba jött a szentségi dolgot anyagnak s a szót alaknak nevezni. Ez a lángeszű görög bölcs ugyanis mélységes belátással minden teremtett dologban két elemet különböztet meg: anyagot, mely magában véve még határozatlan és sok minden válhatik belőle, és alakot, ami az anyagot határozott dologgá teszi, formálja. Így például a posztó, míg egy darabban van, csak anyag, melyből ruha készíthető; de ha a szabó kiszabja s összevarrja, akkor határozott alakot kap s többé nem posztó a neve, hanem kabát vagy felöltő. Mi teszi azzá? Az alak, a forma. Az emberi és állati test is körülbelül ugyanabból az anyagból van felépítve. Mi határozza meg, hogy az egyik emberi s a másik állati test? A különböző lélek. Ezért nevezi maga a hivatalos Egyház a lelket a test alakjának, formájának.
Hasonlóképpen vagyunk a szentségeknél is. A vizet pl. többféle célra alkalmazhatjuk. Leönthetünk valakit vízzel, hogy mossuk, gyógyítsuk, hűsítsük. Ha azonban a vízzel való leöntéshez az arra előírt szavakat, mint alakot, formát kapcsoljuk, akkor létrejön a keresztség. „Az anyaghoz ige járul és a szentség így valósul.” (Szent Ágoston) Midőn majd az egyes szentségek részletes tárgyalásába bocsátkozunk, azok anyagára és formájára mindeniknél rámutatunk.
A szentségek szerkezetének egy másik nagyszerű érdekessége, hogy – az Egyház nyelvén szólva – a végrehajtott cselekvény erejénél fogva (ex opere operato) hatnak s erejüket, mint igazi okok, szinte gépszerűleg kifejtik, valahányszor a felvevőben akadályra nem találnak. Az erőt ugyanis a szentségbe az Úr isteni intézkedése s akarata – nem pedig a kiszolgáltató avagy felvevő – adja, jóllehet ez utóbbinak az akadályt el kell hárítania. Ebből a katolikus tanból aztán a gyakorlati életre is igen fontos következtetéseket kell levonnunk.
Nem függ tehát a szentségnek érvénye, ereje, hatása annak méltóságától, életszentségétől, aki azt nekünk kiszolgáltatja. Hiszen a voltaképpeni kiszolgáltató, keresztelő, bérmáló, gyóntató stb., maga az Úr Jézus Krisztus, kinek a pap ajkát, kezét mintegy kölcsönzi csupán. A szentatyák erre a fontos igazságra gyakran s világosan rámutatnak, így Szent Ágoston, mikor a keresztségről beszél, így érvel: „Ő az (Krisztus), aki keresztel. Igen! Ha Péter keresztel, Ő az, aki keresztel, ha Pál keresztel, Ő az, aki keresztel s ha Júdás keresztel, Ő az, aki keresztel. Mert ha a keresztség hatása a kiszolgáltatóktól függene, annyiféle volna a keresztség, ahányféle a keresztelők érdeme s ki-ki annál többet kapna a keresztség által, minél jobb egyéntől fogadná azt”. (Tract. 6 in Joann.)
Másutt megint a nagy egyházatya így elmélkedik: „Akiket Iskarioti Júdás megkeresztelt, nem kellett újra megkeresztelni, de akiket Keresztelő Szent János keresztelt meg, azokat újra meg kellett keresztelni. Miért? Mert amit Júdás szolgáltatott ki, az Krisztus keresztsége volt, amit János adott, az csak János keresztsége volt”. „A jó mag – mondja ugyanő másutt – hintse bár el azt a földmíves tiszta vagy tisztátalan kezekkel, kikel, tenyészetnek indul s gyümölcsöt hoz …” Szent Brigitta pedig a szóban forgó igazságot így világítja meg: „Legyen az ajtónálló mégoly poklos, ha nála a kulcs, az ajtót éppen úgy ki tudja nyitni, mint az egészséges. Így áll a dolog a feloldozással s az Oltáriszentséggel is”.
Esztelen és babonás tehát azok eljárása, akik a szentségeket csak ettől vagy attól a paptól akarják fogadni; akik a nekik szükséges s kötelező szentségekhez sem járulnak, mert a nekik tetsző lelkiatyához nem juthatnak. Amennyiben azonban szabadon választhatunk, bölcsen s dicséretesen cselekszünk, ha a szentségek kiszolgáltatását Krisztusnak oly felkent szolgájától kérjük, aki életszentsége folytán Urát, Mesterét ebben a fenséges szent hivatalban legméltóbban helyettesítheti.