„Tiberius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében… lőn az Úr igéje Jánoshoz, Zakariás fiához, a pusztában” (Luk. 3,1).
a) Keresztelő sz. János az Úr útjainak előkészítője. „Az Úr színe előtt jársz majd” (Luk. 1,76). „Angelus faciei”; világít az embereknek, hogy eltaláljanak az Úr útjaira. Ő maga kóválygó lángja az Isten megközelíthetlen tüzének; melegét érezzük beszédeiben, tetteiben és egyéniségében. Ilyen útkészítők kellenek. – Baj, nagy baj, ha az Úr útjai előkészítőinek lámpája füstösen ég; ha nemcsak a világ, hanem ők is fáradtak. Ha világosságuk olyan, mint az utcai ködben a reggelig nyitott kávéházak tűzfoltjai, vagy a halotti koporsógyertyák lángja. Uram, adj hívőket, kiknek kezükben van a virrasztó léleknek lámpája; az illési s pünkösdi tüzek melegét óhajtjuk. Csak így lehet az Úr útjait előkészítenünk. Égjen a lelkünk mélysége, abból tör ki majd a lelkeket melegítő tűz! A lélek égő mélysége a vértanúi hit… A lelkünket átizzító Isten!
b) De nemcsak mécs van az úttaposó kezében, hanem, napszámának szerszáma is, a csákány, hogy a sziklaszíveket fölszaggassa; van kalapács, hogy összetörje; van fejsze, melyet már a fa gyökerére illesztget, mert „minden fa, mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágatik s tűzre vettetik” (Máté 3,10); van szórólapát, mellyel föl-fölszórja az életet, hogy a pelyvát az enyészet szele vigye s a magot a világbíró csűrébe takarítsa. E hatalmas úttörő prófétának ajkán hangzik el a kemény szózat: tartsatok penitenciát! Tudom, Krisztust várjátok, lelketek urát, eszményét s pásztorát… jöjjetek, vezetlek a töredelem útjaira… Isten útjai azok.
c) S a próféta fölemeli mécsét s belevilágít álmos, fáradt lelkünkbe lelkes, eszményi, rendületlen hitének tüzével s szinte megvakít. Szétrebben a világias gondolkozás, a földhöz tapadt lelkület árnyvilága, melyet annyira szerettünk. Föl! dörzsöljétek ki szemetekből az álmot – kiáltja –, ocsúdjatok föl tespedéstekből, hisz árnyékot öleltek, délibábot kergettek s lelketeket veszítitek el. Lelketeket bűnök kötelékei tartják fogva; szakítsatok rajtuk olyat, hogy szakadjanak; szakítsatok, még ha fáj is. Ó, föl, ki a fölburjánzott gazból, ki a posványból az élet dicsőséges útjaira! – Igen, látni akarom lelkem nyomorát, látni bűnös voltomat s azután szakítani vele. Minden erényes önmeggyőzés egy-egy szakítás a bűn kötelékeivel!
