„És hozzájuk álla az napon mintegy háromezer lélek” (Ap.Cs. 2,6,41).
a) Keresztény vagyok és reflektálok az elvekre, melyek által azzá lettem. Kereszténnyé lettem azáltal, hogy Krisztusban az isteni tekintélyt fölismertem és magamat neki átadtam, ő vezet, ő nevel engem. Az igazságot illetőleg a Mester isteni tekintélyét követem; a lelki élet fejlesztését, növelését illetőleg a Megváltó kegyelemszereit használom; a híveknek, testvéreimnek összműködéseit illetőleg a kormányzó, intéző, apostoli tekintélynek hódolok. Mindezt az isteni tekintélyt az egyházban találom fel. Isten fektette az egyházba; ő áll jót; ő gondozza e nagy vezérlő, intéző hatalmat. Nem is csoda. Hisz ez az ő intézménye. A levegőt nem lehet a kémiára bízni és a vizet nem lehet a laboratóriumok szűrőiben előállítani; a termést nem szabad üvegházaktól várni s az anyai szeretetet sem felsőbb leánynöveldéktől; más forrásokból kell ezeknek a létet fönntartó elemeknek áramlaniok; épúgy az összeköttetést az Isten és az emberi lelkek közt nem lehet a tudománytól, nem a kathedráktól várni, annak oly általánosnak kell lennie, mint a napvilágnak és levegőnek: ez az egyházban megörökített, isteni tekintélyre van bízva. Hiszek s örvendek! Nem nézem az embert; a pápában nem nézem, hogy olasz-e vagy francia; nem kutatom az egyház történelmében is érvényesülő ármányt és politikát. Mindez emberi, de a tekintély döntése s iránya isteni; nekem ez elég!
b) Kereszténnyé lett mindenki nem a „rabbi” tanán való kedvtelés, nem filozofálás által, hanem az apostoli tanítókhoz kellett szegődnie, ha keresztény akart lenni s nekik engedelmeskednie. Hogy mit mond a Mester, azt az apostoloktól kellett megtudnia; aki okosabb akart lenni, az megszűnt kereszténynek lenni; kizáratott. Ime, a kereszténység nem tan, hanem tény, a meggyőződést követő fölvétel az egyházba s magában az egyházban hódolás, engedelmesség, ragaszkodás az apostoli tekintélyhez. Ime, a nagy tény: ragaszkodni a tekintélyhez s élni belőle! Mint ahogy az Oriens népeinek élete a tradíciók hatalma alatt ma is olyan, amilyen volt a pátriárkák korában: úgy az egyház, amennyiben a hitet és erkölcsi elveket hordozza, a változatlan, folyton élő régiség. Élő és el nem múló évezredek! E tekintély alatt élek s halok…, e tekintély révén közel vagyok Krisztushoz; van „szentséges atyám”, van lelkiatyám. Jó nekem! Ha Európa a változatok színtere, leghatalmasabb intézménye mégis a változatlan tekintélyen álló egyház. A népek életét az hordozza; a lelkek világát is az gondozza. Az összeköttetést az örök régiókkal az eszközli; jó nekem itt lenni! Élek, élek ragaszkodó hűségben, s ha Krisztust keresem, az egyházhoz fordulok. Hogy mit kell hinnem, azt itt veszem; hogy mit kell éreznem bűnnel, erénnyel szemben, azt itt merítem. Lelkem ez otthonának intézményeit s szokásait tisztelem; nem járok azok nyomaiban, kik az okoskodástól élni és örvendezni elfelejtenek. „Itt az Isten háza és az égnek kapuja”. A kapu előtt nem kell ácsorogni, hanem be kell szaladni s magát otthonosan érezni!
c) Kereszténnyé lett mindenki a szentek nagy közösségének földi kiadásáért, az egyházért való lelkesülés által. Fölséges, isteni alkotás; Krisztus szemefénye; elites lelkek gyülekezete. Mindenkinek égnie kell javáért s becsületéért. Legyen nagy, fölséges dóm az Isten egyháza; az evangélium és a sacramentum foglalatja, Krisztus való, igaz ábrázatának kerete és az ő kenetes lelkének Grál edénye, legyen egységes, egyetlen egyház; előbb nemzeti egyházakat akartak. Bossuetnek írja De Bausset: „Eminenciád, nekünk független, szabad (nemzeti) egyház kell; ez az a pont, ahol elválunk”. Nem, nem; nekünk egységes, krisztusi egyház kell. Legyen szent, szellemmel és lélekkel telt; ez legyen ambíciója. Előbb az volt a tendencia, hogy az egyház úr legyen s nagyhatalom, s az állam fölött is uralkodjék. Mi ezzel nem bíbelődünk; a mi vágyunk az, hogy az anyaszentegyház minél több és minél szebb lelket öleljen föl szívére. Szeressük az egyházat úgy, mint a zsidók Jeruzsálem városát: „Ha elfeledkezem rólad, Jeruzsálem, legyen elfeledve jobbkezem. Torkomhoz ragadjon nyelvem, ha meg nem emlékezem rólad, ha nem teszlek fővigasságomnak” (Zsolt. 136,5,6).