Megadtuk korábban a keresztény erkölcstan követelményeit az ellenségszeretet szempontjából. Az igazi szeretet azonban nem szokott megállani a szoros kötelesség mezsgyéjén, hanem merészen nekivág az erény hegyeinek s nem ritkán szédületesen magasra viszi a sziklás, meredek utakon. Versenyre igyekszik kelni magával Istennel, aki, „midőn még ellenségei valánk”, egyszülötte feláldozása által békült ki velünk. Valóban isteni tett. Mert hiszen „igazért is alig hal meg valaki; jótevőért talán valaki kész lenne meghalni. Az Isten pedig hozzánk való szeretetét azáltal ajánlja, hogy még mikor bűnösök valánk … halt meg Krisztus miérettünk.” (Róm 5,6–10)
A szeretet a harag, gyűlölet indulatát, melyet minden sérelem bennünk természetszerűleg ébreszt, a saját földjén támadja meg s merészen átmegy az offenzívába. „Gyűlöl téged valaki szívében? – kérdi Szent Bernát – szeresd te őt szívedből. Ártott valaki neked szájával? Nyisd meg érette szádat imádságra. Tettel bántott meg valaki? Tégy te vele jót szeretetből. Ó, áldott bosszú, békét hozó a felebarátnak és felettébb tetsző Istennek.”