„Az Isten embere”
„Eufemiánus házában keressétek az Isten emberét, hogy imádkozzék Rómáért és mindnyájatokért, mert most költözött el lelke”.
Legendás könyvek kedvelt szentje. Edesszában élt; a nép nagyon tisztelte és csak „Isten emberének” nevezte. A szír legenda már az 5. században úgy beszél róla, mint aki halála előtt megvallotta, hogy gazdag római család sarja, s házassága elől menekült ide, hogy kizárólag Istennek élhessen. A nyugati keresztényeknél a 9. században találjuk meg történetét a most ismeretes formájában.
A legenda gyönyörű illusztrációja a keresztény hősiességnek és a tökéletességre való törekvésnek. Hőse az Istenszeretetnek egészen rendkívüli útjain jár, amit utánozni alig lehet, legföljebb csak megcsodálni. De azt jól mutatja, hogy mire képes az Istent mindenekfölött szerető lélek.
A nyugati kereszténység legendái szerint Szent Elek (Alexius) egy előkelő római patríciusnak, Eufemiánusnak volt a fia. Anyja a fejedelmi családból származó Aglaész. Eufemiánus és Aglaész nagyon szerették egymást, becsületben állottak a császár előtt és nagyon gazdagok voltak. Vagy ezer lovag állt szolgálatukra s leste parancsukat. Mind aranyban, selyemben járt. Csak egy bánat árnyékolta boldogságukat: nem volt örökösük.
Éjjel-nappal kérték tehát az Istent, áldja meg házasságukat. imádkoztak, alamizsnálkodtak, böjtöltek. Meghallgatta az Úr imádságukat és kérésükre a kis Eleket adta nekik. Volt erre öröm a házban! Alig győztek hálálkodni az Úr nagy kegyelméért. Maga a pápa keresztelte meg a kisfiút.
Hétéves korában iskolára fogták. Nagyon jól tanult, erényesen és jámborul viselkedett és nagyon szerette az Istent. Később a császár udvarába került, hogy fegyelembe törjön, lovagi illendőségre ügyesedjen.
Húszéves korában eljegyezték szülei egy szép szűzzel, a császár közeli rokonával, Szabinával. Minden barátjuk együtt örült a szülők és a fiatalok örömével.
Az esküvő éjszakáján azonban Elek ifjú hitvese elé állt s azt mondta neki:
„Látod, hogy égnek itt előttünk a gyertyák. Nemsokára kialusznak. Így van a földi örömmel is. Bármily szép, fiatal, gazdag és erős valaki, vége lesz mindennek, mert minden mulandó. Azért mindkettőnknek az örök boldogság felé kell törekednünk. Az pedig az égben van, Isten adománya. S csak azoknak adja, kik őt szeretik. Azért mi lelkünkre ügyeljünk s éljünk tisztán!”
Megértette Szabina ezt a beszédet, örült rajta s hálát adott Istennek a nagy kegyelemért. Csak akkor szomorodott el, mikor Elek búcsúzóul egy szép gyűrűt adott át neki s azután útnak indult. Nem tudott mást szólni, csak azt, hogy „Isten oltalmazzon. Minden időben megtartom tanításodat”.
A sötét éjszakában, kívül az otthon melegén, Isten és Szűz Mária oltalmába ajánlotta magát a távozó. Koldusruhában zarándokolt Edessza városáig. Ott beállt a többi koldus közé és kéregetett. De nemcsak a maga számára, hanem amit kapott, azt megosztotta a szegényekkel.
Mikor Eufemiánus és Aglaész az esküvő utáni reggelen meghallották, hogy mi lett a fiukkal, nagyon elszomorodtak. Mindenfelé szétküldték szolgáikat a nagyvilágba, hátha elő tudják keríteni. Edesszába ís elértek a szolgák. De nem ismerték meg ifjú urukat. Mert olyan keményen élt és olyan nyomorúságosnak látszott, hogy nem lehetett ráismerni. Ő azonban megismerte a jövevényeket, alamizsnát is kért tőlük. S mikor kapott, nagy öröm töltötte el szívét, és megköszönte Istennek, hogy atyja szolgáitól kaphatott.
Eredménytelenül tért vissza Rómába a keresők hada. Fölsóhajtott akkor Aglaész:
„Sohasem leszek már boldog életemben, mert nem jött vissza a fiam.”
Szabina pedig azt mondotta: „Úgy teszek én, mint a gerlice: ha elvesztette párját, magában marad és nem keres mást”.
Tizenhét kerek esztendőt töltött Szent Elek Edesszában. És ezalatt minden vasárnap magához vette az Úr testét és szorgalmasan szolgálta az Istent egész napon át, sőt még éjjel is: önmegtagadással, imádsággal, böjttel. A tizenhét esztendő elteltével egy ünnepnapon nagy vihar volt. Sok nép húzódott a templomba, ahol a Szent is koldult. A sekrestyés a többi szegény emberrel együtt őt is ki akarta küldeni a kapu alól. De akkor megszólalt a Boldogasszony képe:„Hadd benn az én szolgámat!”
Körülnézett a sekrestyés, mert nem tudta, hogy kire gondol Szűz Mária. Erre ismét megszólalt a titokzatos hang:
„Könnyen megismerheted az én szolgámat: pokrócban jár, kócos a haja, szőrcsuhája van; szakállas, nem nagyon fiatal, de nem is nagyon öreg és módfelett jámbor. Biztosan a mennyországba fog jutni. A Szentlélek lakik benne és Eleknek hívják”.
A sekrestyés odament Szent Elekhez s beszélni kezdett vele. Erre minden harang magától megszólalt a városban, az emberek pedig odafutottak és kérdezték, mit jelent ez a nagy csoda? A sekrestyés elmondotta, hogy van itt egy szent ember, annak a kedvéért szólaltak meg a harangok, de még a Boldogasszony képe is. És megmutatta a Szentet a népnek.
Nagy lett erre a becsülete, elhalmozták minden jóval. De nem bírta sokáig tűrni ezt a nagy megtiszteltetést, elmenekült előle. Kiment a városból a tengerpartra és hajóra szállt. A vihar Rómába hajtotta a hajót, szülővárosába. Hamarosan találkozott itt atyjával. Drága ruhában, nagy sereg szolga kíséretében ment.
Felsóhajtott azért Szent Elek: „Uram segíts, hogy ne ismerjen meg atyám!”
Aztán gondolta, hogy legszívesebben atyja házában húzná meg magát – koldusként. Oda is ment a nagy úrhoz s megszólította. Elveszett fiára hivatkozva, kérte, fogadja be házába. Akad talán ott egy kuckó, ahol meghúzza magát és Istent szolgálja. Eufemiánus megengedte. Mindent megadott, ha fiára hivatkozva kérték.
A házba vezető lépcső alatt volt egy kis kuckó, abba költözött be a Szent. Itt szolgált Istennek szent komolysággal éjjel, nappal: imádsággal, böjttel, virrasztással. Sok éhséget és szomjúságot szenvedett. Betegeskedett is, és a szolgák gúnyolták, bántalmazták. Mikor pedig elcsendesedett a ház népe, egész éjjelen át hálálkodott Istennek azokért a szenvedésekért, amik nappalonként érték.
Napról-napra látta apját, anyját, kedves hitvestársát. Néha még szóba is álltak vele. Mindamellett megmaradt eddigi életében, imádságaiban és nagyon szerette az Istent. Nem kívánkozott a házba szállított finom ételek után, megelégedett a maga sovány koldusételével.
Így telt el újabb tizenhét esztendő.
És elérkezett az idő, hogy elvegye jutalmát eddigi szenvedéseiért. Magához hivatott egy szolgát, tollat és papírt kért tőle. Leírta, hogy s mint ment dolga, mióta távozott a szülői házból. Egy kérése is volt: hogy örökségét a szegények közt osszák ki. Alig írta meg a levelet, kilehelte lelkét és felvétetett a mennyei boldogságba.
Éppen vasárnap volt. Halálára megszólaltak Rómának összes harangjai. Szerették volna tudni az emberek, hogy mit jelent ez a csodálatos harangzúgás? Hatalmas szózat világosította fel őket. Háromszor hallatszott, és mindenki meghallhatta, aki csak a városban volt: „Eufemiánus házában keressétek az Isten emberét, hogy imádkozzék Rómáért és mindnyájatokért, mert most költözött el lelke”.
Eufemiánus ért először a szegényes kuckóba. Mennyei illat áradt feléje. Kivette a levelet a halott kezéből és felolvastatta az egész nép előtt. Mikor meghallotta, hogy a saját fia volt ez a koldus, megrendült szíve mélyéig.
Összeroskadt, keservesen sóhajtozott és siránkozott: „Miért nem én haltam meg előtted!”
Jött az anyja is és az egész nép megszánta, amint panaszkodott: „Segítsetek sírni, mert nem ismertem meg a fiamat tizenhét éven keresztül”.
Jött a hitvese is: „Elvesztettelek s már vissza sem várhatlak. Örökös özvegységben maradok”.
Mikor mindnyájan kisírták magukat, a pápa azt rendelte, hogy a templomba kell vinni Szent Elek testét. Itt az Úr sok kegyelemmel tett bizonyságot szolgájának nagy szentségéről. Mert aki beteg, béna csak hozzáért, meggyógyult.
Eufemiánus szép templomot építtetett s oda temették el Szent Eleket.
Szabina pedig ezután még jobban szolgált Istennek imádsággal, böjttel, virrasztással és mindenféle önmegtagadással: és bár gazdag volt, saját kezével kereste kenyerét élete végéig.
Mikor meghalt, Szent Elek mellé temették. Nagyon sok szép csodajel történt ezen a temetésen. Édes illat áradt a sírból, a mennyből pedig nagy fényesség. Még az angyalok énekét is hallották. És látták, hogy Szent Elek egy kissé arrébb húzódik sírjában, hogy helyet adjon kedves hitvestársának. Sokan látták ezeket a csodákat és dicsérték értük az Istent imádsággal és szent énekekkel.
Szent András és Benedek, remeték és vértanúk
„Abban az időben, mikor Pannóniában István király ösztönzésére lsten nevének tisztelete terjedni kezdett, a jámbor fejedelem bölcs kormányzásának hírére idegenből is számos pap és barát gyűlt hozzája, mint valami jóságos atyához.
Természetesen nem azért, mintha a szükség kényszerítette volna őket erre, hanem azért, mert részesedni akartak a szent királlyal való társalkodás örömében.
A jövevények közt volt egy bizonyos Zoerárd (Szórád) nevezetű ember is, aki Lengyelországból szakadt hozzánk, s aki, bár paraszti vérből eredt, mint ahogy a rózsa is tövisek közül hajt ki, mégis teljes volt Szentlélekkel. Fülöp apátúr, kinek kolostora Nyitra megyében, Zohor hegyén állott és Szent Ipoly vértanú tiszteletére volt szentelve, szívesen fogadta az idegent, szerzetesi ruhát adott rája és azontúl András néven szólította őt.”
Így olvassuk ezt abban a bájos kis legendában, melyet az első névleg ismert magyar író, Boldog Mór pannonhalmi szerzetes, később pécsi püspök, az általa oly hőn tisztelt Szent András és tanítványa, Szent Benedek vértanú életéről készített.
Ennél többet nem is tudunk a szentéletű remete származásáról és előéletéről. Még azt tudjuk róla, hogy csak néhány esztendeig maradt a zoborhegyi kolostor lakója. Magasabb tökéletességre vágyó lelke ugyanis mindegyre a remeteség szent magánya után sóvárgott. Fülöp apátúr ezért rövid ott tartózkodás után megengedte neki, hogy az országhatáron, vagy mint akkoriban mondották, „a gyepűn túl,” a Vág és a Teplici hévvizek közé eső elhagyott, zordon vidéken vonja meg magát. András e barátságtalan környezetben a Trencsén átellenéhen tátongó szkalkai barlangot szemelte ki állandó tartózkodási helyéül.
Egészen azonban nem szakadt ki kolostora kötelékébőL Azontúl is többször ellátogatott megszentelt falai közé, részint azért, hogy a közös ájtatosságokból l<ivegye a részét, részint meg azért, hogy Fülöp apátúr kezéből átvegye az őt megillető szerzetesi öltönyt és a nagyböjt negyven napjára szóló negyven pálmadiót.
Szerzetestársai is többször fölkeresték őt zordon magányában.
Különösen kedves tanítványa és lelki fia, Szent Benedek voltgyakori vendége.
András a magányban jóformán minden idejét imádsággal, elmélkedéssel és szigorú önsanyargatással töltötte. Hetenkint három napon semmi néven nevezhető ételt nem vett magához az iránt való tiszteletből, aki érettünk emberekért halandótestet öltött és negyven napon át böjtölt.
A nagyböjtben pedig a régi szent remeték módjára beérte azzal a negyven pálmadióval, melyet hamvazószerdán Fülöp apátúrtól kapott.
llyen életmód mellett érthető, hogy a szegény szamártestvér, – Assisi Szent Ferenc így nevezte a testet – hamar kimerült és nyugalomra, pihenésre vágyott. András azonban kifogott rajta. Pihenőhelyül ugyanis egy laposra faragott cserfatörzset választott, ezt minden oldalról sövénnyel fonta körül, a sövényt pedig élesre hegyezett nádszálakkal tűzrlelte tele. Mihelyt tehát üldögélés közben elszunnyadt és bármelyik oldalról a sövényhez ért, a nádnyilak fájdalmas szúrása azonnal felébresztette. Ezenfelül feje fölé egy fából alakított korongot függesztett s erre négy termetes kődarabot akasztott, hogy szundikálás közben ezekbe üsse a fejét.
Az önsanyargatásnak nem kevésbbé hatékony eszköze volt a kemény testi munka.
András ugyanis a tekintetben is követte a régi remeték életmódját, hogy szabad idejének minden percét munkával töltötte. Különösen kedves munkája volt az erdőirtás, hiszen abban az időben a Kárpátok nagy részét még jóformán érintetlen őserdők borították. Munka közben azonban nem egyszer megesett vele, hogy éhségtől és álmatlanságtól elgyötört teste felmondta a szalgálatot és hosszabb-rövidebb ideig tartó ájulásba roskadt.
Egy ilyen alkalommal, – mint később kedves tanítványának elmondta, – maga az Úr angyala sietett segítségére: fényes öltözékű ifjú képében odalépett hozzá, szekérre tette és úgy szállította haza remetebarlangjába.
Ez az emberfölötti szigorúság mihamar megőrölte a szent remete testi erőit és időnap előtt elkoptatta amúgy is gyenge szervezetét.
Egy napon, mikor tisztelői a szokásos időben barlangjához járultak, hogy lelki vigasztalást keressenek nála, nagy megdöbbenésükre holtan találták. Azonnal értesítették a zoborhegyi szerzeteseket, akik sűrű könnyhullatások közt Nyitrára szállították és ott a Szent Emmerám tiszteletére épült székesegyházban temették el. Később ugyanitt helyezték örök nyugalomra kedves tanítványának, Szent Benedek vértanúnak tetemeit is
A történtek után Benedek vonult el a szkalkai magányba… De csak 3 évvel élte túl mesterét. Rablók támadtak rá kincseket keresve rejtekében. Mikor rájöttek, hogy csalódtak számításukban, agyonütötték, holttestét lehurcolták a Vág partjára, és a sebes folyóba vetették. Később a hívek megtalálták, Nyitrára szállították, s az ottani székesegyházban mestere, Szent András mellé temették.
Az említett szkalkai bencés apátságot Jakab nyitrai püspök alapította 1224-ben. A két remete koporsója azonban a nyitrai székesegyházban van, a keresztlevétel oltára mögötti kápolnában, s ide, valamint a zoborhegyi kolostor romjaihoz kegyelettel zarándokolnak a város és környéke szlovák és magyar katolikusai. Illő kegyelet övezi emléküket.
Személyük és működésük így három közép-európai ország helyi egyházának összekötő hídja.
Boldog Mór püspök így ír a szent remetékről legendájukban (Vargha Damján fordításában):
„Egyszer a vadonban tanyázó rablók egy erdőben összekaptak, és a hosszas verekedésben egyikük súlyosan megsebesült. Az összecsapás után, minthogy a sebesültet társai nem akarták az erdőben elhagyni; meghányták-vetették a dolgot, és úgy határoztak, hogy a fentebb említett András (ez volt Zoerard szerzetesi neve) barlangjába viszik, akinek híre ekkor már a környéken mindenfelé elterjedt. Minthogy azonban a helye még jó messze volt, a rabló útközben kiszenvedett. A holttestet mindazonáltal elcipelték a barlanghoz, és ott letették. Mikor azután úgy éjféltájt a hullát el akarták földelni, a lélek visszatért a halottba, és kezdett fölemelkedni. Erre a jelenlevők szörnyen megrémültek, és ijedtükben futásnak eredtek. De az újra életre ébredt visszahívta őket, mondván: Barátaim, ne féljetek, ne fussatok el, engem Szent Zoerard támasztott föl életre a halálból. Azok pedig örömükben sírva fakadtak, és kérték, hogy menjen velük. Ő azonban kijelentette, hogy ebből a barlangból sohasem távozik el, hanem mindvégig ott szolgál Istennek és Szent Zoerardnak. Úgy is cselekedett, ahogy megfogadta, és egész haláláig ott maradt.”
Imádkozzunk hozzájuk!
Urunk és Istenünk, ki megörvendeztetsz minket Szent András remete és Szent Benedek vértanú ünnepével, kérünk, segíts, hogy az örök boldogságban velük együtt dicsőíthessünk Téged!