Amint a társadalmi élet szinte lehetetlenné válnék, ha a szavaknak s jeleknek hinni már egyáltalán nem lehetne, éppen úgy mérhetetlen kellemetlenséggel járna, ha nem volna módunk gondolatainkat – az őszinteség rovása nélkül – elleplezni s mintegy elzárni az illetéktelen érdeklődők elől. Ha valamiről azt akarjuk, hogy mások előtt ismeretlen maradjon, a legelső, természetes eszköz, hogy arról ne beszéljünk. Megeshetik azonban, hogy helyzetünkből kifolyólag beszélnünk kell, annál is inkább, mert sokszor maga a hallgatás is elárulná a titkot.
Ilyenkor van helye az ún. észbeli fenntartásnak. Ezt a beszédmódot akkor használjuk, ha nem mindent mondunk ki, amit gondolunk, hanem valamit értelmünkben „fenntartunk”, vagyis elhallgatunk, csupán gondolatban egészítve ki szavainkat.