A szeretet. A hitvesek, mondhatnám, egymásnak hódolnak, mikor egymást kölcsönösen szeretik. Ezt a szeretetet, melyre Isten kötelezi őket: „férjek szeressétek feleségeteket”, „az asszonyok férjöket szeressék”, nem csupán érzelem, nem is csupán emberi szeretet, mely oly változékony és megbízhatatlan, hanem természetfeletti, isteni szeretet, olyan, amilyen Krisztusé az Egyházhoz s viszont. Isten után mindenek feletti szeretet ez. Mert az ember mindenkit, még atyját, anyját, sőt gyermekét is elhagyja hitveséért. Hiszen az ember senki mással a világon egy testet nem alkot, hanem csupán hitvesével.
Ezen kötelem ellen vétenek a hitvesek s pedig többé-kevésbé súlyosan, ha egymással gyűlölködnek, civakodnak, egymás hibáit, titkait kifecsegik, egymás iránt kíméletlenek, egymásra féltékenyek, sőt egymást elhagyják.
Kölcsönös segítség. A szeretetből ered második kötelmünk: a kölcsönös segélynyújtás; melynek ki kell terjednie a lélekre s testre egyaránt. Kötelesek egymást ima s jópélda által támogatni a lelki üdvösség mindennél fontosabb ügyében s a földi lét ezernyi viszontagságában, minők a szegénység, betegség s a test és lélek számtalan fogyatkozása, melyek oly sokszor eszünkbe juttatják az Úr figyelmeztetését s parancsát: „Egymás terhét viseljétek”. És pedig „holtomig s holtáig”, ahogy feszületre tett kezekkel az oltárnál esküvel ígérték.
Hitvesi tartozás. A kölcsönös alárendeltség s így a negyedik parancs érvénye a hitvesi viszonyban legszembetűnőbb a testet illetőleg. Az apostol a természet e törvényét így hirdeti ki: „Az asszonynak nincs saját testén halalma, hanem a férfiúnak, hasonlóképpen pedig a férfiúnak nincs tulajdon testén hatalma, hanem az asszonynak”. (1Kor 7,4) E tekintetben tehát a hitvesek egymásnak valóságos felebbvalói, illetőleg alattvalói. Ezen kölcsönös jognak nem ugyan a gyakorlata, de az elismerése a házasság lényegéhez tartozik.
Együtt lakás. A házasok felsorolt kötelességeiknek nem tehetnek eleget, hacsak együtt nem maradnak, közösben nem laknak.
És itt már a férfiúnak Isten adta elsőbbsége kezd előtérbe lépni. Jóllehet a házas viszonyban a legideálisabb, hogy a hitvestársak ne csupán egy test, hanem egy szív, egy lélek is legyenek, s ebből kifolyólag barátságos közmegegyezéssel állapítsák meg közös lakóhelyüket, de nézeteltérés esetén a férfiú hivatott dönteni s feleségét, mint a nap a maga bolygóját, az élet pályáján maga után vonni. A nő pedig köteles férjét követni. Az asszony elhagyja atyját, anyját és férjéhez ragaszkodik, mondja az Úr törvénye. Már az Ószövetségben a szépséges Rachel követi urát, Jakabot a messze idegenbe, hasonlóképpen Sára férjét, az ifjú Tóbiást. Mind a kettő búcsút vesz zokogó szüleitől a viszontlátás legkisebb reménye nélkül. Nincs tehát joguk a szülőknek igényelni, hogy férjhez ment leányuk öreg napjaik vigasztalására otthon maradjon vagy férjét elhagyva hazatérjen.
Viszont azonban nem köteles a férj felesége után menni, hacsak az szükséges okból nem változtatja lakóhelyét.
Közös akarattal a hitvesek külön is lakhatnak; ámde ez a szétválás csak ideiglenes és rövid legyen, „hogy ne kísértsen titeket a sátán, ha meg nem tartózkodhatnátok”, mondja az apostol. (1Kor 5,7) A gyermeknevelés is a házasélet főcélja, nélkülözhetetlenné teszi, hogy a hitvesek együtt lakjanak.