Álljunk alázatos hittel a „másvilág” zárt kapui elé; sejthetünk sokat, de tüzetes fogalmunk nincs róla. Az isteni kinyilatkoztatás tanít rá, hogy van ott túl egy tisztuló s szenvedő világ is, – hogy van ott bensőséges, mély lelki élet, melynek motívumát a szenvedés adja, s hogy az az élet mérhetetlenül lelkesebb, izzóbb, erőteljesebb mint ez itt, hol a napsugár s a fájdalomtól való idegenkedés alkot és alakít.
a) Ezt elhiszem, sőt valamikép értem is. Értem, hogy jólétben s örömben a lélek sekélyebbé válik, elpuhul könnyen s elveszti a mélység érzetét, az alázatot. Érzékies vagy kevély lesz. Vannak tiszta, isteni örömök, de ezekben is könnyen elveszíthetjük nyomorúságunk érzetét. A fájdalom az érzékiség s a kevélység ellen is jó; az érzékiségen végigcikázik, mint a láng a pókhálószálak közt; megtisztít, s ugyanakkor alázatra tanítja az embert. Mily alázatos a szenvedő; érzi gyöngeségét; mily alázatos betegágyán a haldokló; mily alázatos az ostorozott Krisztus, szinte összekuporodik. A szenvedés tehát az alázat szellemét leheli. Ez a szellem való a mennyország tornácába; ilyen tisztulás vezet a boldogságba! Ez alázatos, tisztuló lelkekért imádkozunk mi. Megszeretjük őket, s megesik a szívünk rajtuk: „Ave pia anima, sit tibi terra levis…„ mondta már a latin! De kivált a kinyilatkoztatásban mily szép a Memento a megholtakért: „a megenyhülés, a világosság és béke hazáját” kívánja nekik. A tisztítótűz környéke mindig mélyen alázatos imára hangol; térdenállva imádkozunk alázatos, szenvedő testvéreinkért. Fölöttünk ellebbennek őrangyalaik, az ő arcukon is átszellemült alázat tükrözik! Ó szent, alázatos gyülekezet!
b) A tisztulásnak szenvedésben való eszközlése megfelel az isteni igazságosságnak is. Azt lehetne tán mondani, hogy a lelkek ott túl tulajdonképen a belső szeretet által tisztulnak. Mikor lefoszlik róluk testük vályogos háza s leesik szemeikről a szemfödő, mikor tiszta fény övezi őket: akkor kigyullad szívükben a tisztuló szeretet. Ó bizonnyal ők szeretik Istent. Ha mi a földön szeretjük Istent, mennyivel inkább most ők. Minek tehát a szenvedés? Bizonyára e nélkül is lehetne tisztulnunk; de a fölséges isteni igazságosság kielégítésére, a lelki szépség feltüntetésére, a lelki élet kimélyesztésére, az isteni szeretet szenvedélyességének fokozására Isten a szenvedést rótta ránk. A lélektől is a bűnért szenvedő szeretetet kívánt az Úr. Szenvedje Jézussal a bűn ideiglenes büntetését. Ezt a jótéteményt meghagyta nekünk azért is, hogy könnyelműek s fölületesek ne legyünk, hanem bensőségesek és mélyek. A nagystílű engesztelő szeretet miatt van a tisztító tűz.
c) Mi mindnyájan a purgatórium ösvényén járunk; amennyiben szenvedve, megtagadva magunkat tisztítjuk lelkünket. Fogadjuk az erre való készséget s vágyat a purgatórium lelkeinek ajándékául. A lelkiség öntudatossága ezzel halad! Annál inkább lélek valaki, minél tisztább kíván lenni! Amplius lava me!
d) S mivel minél inkább lélek, annál közelebb áll az Úrhoz, ne csodálkozzunk azon sem, hogy annál hevesebb, izzóbb s emésztőbb az engesztelés vágya és kínja; hiszen az Úr magáról mondja, hogy „emésztő tűz”, mely „elemészt minden bűnt”. „Colabit filios Levi.” Nem hiszek annak, aki mondja: Szeretem az Istent, de szenvedni nem akarok érte. A hit szenvedni akar itt a földön már csak azért is, mert itt érdemszerző az engesztelő szenvedés s közvetlenül szeretetből fakad.
e) Az Isten-szeretet rávesz minket arra, hogy szenvedjünk s tegyünk minél többet megholtjainkért, s kivált a szentmisét s a búcsúkat ajánljuk föl értük.