a) „Monda pedig példabeszédet is nekik arról, hogy szükség mindenkor imádkozni és meg nem szűnni, így szólván: Vala egy bíró bizonyos városban, ki Istent nem félt, embert nem becsült. Vala pedig egy özvegyasszony is azon városban és hozzájöve, mondván: Tégy nekem igazságot ellenségem ellen. És nem akart sokáig. De azután mondá magában: Noha Istent nem félem, az embert sem becsülöm, mindazáltal, mivel alkalmatlankodik ez özvegyasszony, igazságot teszek neki. Mondá pedig az Úr: Vajjon az Isten nem tesz-e igazságot az ő választottainak, kik éjjel-nappal kiáltanak hozzá. Hamar megmenti őket” (Luk. 18,1). Jézus akarja, hogy a szorongatott s tehetetlenségét mélyen átérző lélek kitartásával imádkozzunk. A szegény, elhagyatott özvegy, kit az ág is húz, a lélek képe; járjon, kérjen, tartson ki, habár késik is a segély; iparkodjék az Úr felé pihegve, könnyezve, karjait kitárva, s ne lohadjon. – E lelkületnek értéke elsősorban nem abban áll, hogy megkapja, bármit kér; az akárhányszor lehetetlen; hanem abban a tapadásban, kifeszülésben, abban az elnyujtott, hűséges vágyban van, mely Isten után jár. Az imádkozó lélek ugyanis gyakorolja hitét s reményét, fejleszti bizalmát, alázatát és türelmét. Igy lesz érzületem nagy pihegés; Istent lélekzem.
b) A kemény bíró, az Istentől elfordult ember, érzelmeink logikáját mutatja: Istent nem félni, embert nem becsülni; nem hódolni az Úrnak s kegyetlennek lenni az emberek iránt; térdet nem hajtani s embert vassarokkal taposni. Embert megvetni könnyű; szemétnek nézni a népet, a hatalmasnak kísértése; de ha enged annak, megkövül a szíve s abban a mértékben eltűnik önbecsülése. Szeressük minden emberben önmagunkat; önbecsülésünk indítson a gyöngének s elvetemültnek fölemelésére. Hát még ha Krisztust látjuk benne!
c) „Mondom nektek: Hamar megmenti őket az Isten. Azonban mikor eljön az ember fia, vajjon talál-e hitet a földön?” A kegyetlen bíró végre könyörül a szegény asszonyon; igaz, hogy csak természetes indítóokból, mert szabadulni akar tőle. Isten a természetes felfogás útján is segít rajtunk sokban, nagyon sokban, mert a természet az ő műve, s a természetes érzések kapcsával is fűz minket egymáshoz. De minél nemesebb az ember, annál kevesebb önzéssel dolgozik, mindenkit szívből felebarátjának néz, őszintén szereti s szereti Istenért és Istenben. Ez kell a világnak, ez az igazi jóság. E lelkülethez élő hit kell, melyből kevés van a földön. Nem igen vannak tapadó, elnyúlt, vágyódó, imádkozó lelkek, mert kevés a hitük. Érzékük a világban eltompul és téli álmát alussza. Ébredés, mély kilátások, az Isten világossága, a lelki élet tavasza, az Isten-közelség s az Isten-érzés közvetlensége nincs meg bennük. Ez volna a hit világa; ápoljuk hát imával, s az imát segítsük hittel. Hitből az ima, s imából a hit; az ima a hit hulláma, mely visszavetődik, s ismét a hitet mélyíti. Hiszek és imádkozom!