a) „És átmenvén Jézus, láta egy vakon született embert, s kérdezék őt tanítványai: Rabbi, ki vétkezett, ez-e, vagy az ő szülői, hogy vakon született? Felelé Jézus: sem ez nem vétkezett, sem az ő szülői, hanem hogy kijelentessenek az Isten cselekedetei őbenne” (Ján. 9,1). A bajok nemcsak büntetések. Minden baj mögött bűnt látni, fölületes s rossz theológia. Végesek vagyunk, vagyis korlátoltak mindenben, tehát életenergiánkban is; szervezetünk s a társadalmi élet számtalan erőnek komplikációja, melyben a hiba könnyen esik meg, s az mint baj s szenvedés jelentkezik. Bele vagyunk állítva a világ mechanizmusába, s a világfejlődés vak erőknek küzdelmes útján jár. Van gondviselés, de az nem kimél meg hiánytól, szenvedéstől s hibától. – Ne szimatoljuk tehát mindenütt a vétket, ahol szenvednünk kell, hanem azon legyünk, hogy „kijelentessenek az Isten cselekedetei” bennünk: bizalmunkban, türelmünkben, okos, mérsékelt viseletünkben. Már Jób könyve hirdeti, hogy nemcsak istentelenség, hanem más okok miatt is szenved az ember, s ugyancsak, hogy a gonoszok gyakran szerencsések, mert a bosszú napjára fönntartatnak. – Meg akarom tehát dicsőíteni az Urat; pörbe nem szállok vele; hanem elviselem, amit rám mér a földön, akár napsugár, akár éj legyen, csak azután sürgetem az örök világosságot.
b) „A földre köpvén sarat csinált a nyálból, és a sarat annak szemére kenvén mondá neki: eredj, mosdjál meg a Siloe tavában. Elméne tehát és megmosdék, és mint látó tére vissza.” A koldus ült a sarkon, koldult; sokan adtak neki valamit; Jézus nem adott pénzt, hanem erőt, napsugárt a lélekbe, életet, s ezzel fölszabadította a koldulástól is. Ez az ő módja: életre segít; lábra állít; úgy segít, hogy magunk boldoguljunk. Isteni adomány! Hitre, bizalomra, bátorságra nevel. E részben mindnyájan rászorulunk Jézus alamizsnájára. – Nagy bátorságra van az életben, a tisztességben, csapások s kísértések közt szükségünk; nem annyira alamizsnára, mint inkább jóbarátra. A szegényeken is így kell segítenünk: segítsük őket bizalomra; vígasztaljuk meg, emeljük föl őket.
c) „Kérdezék tehát őt: miképen nyíltak meg szemeid ? Felelé: az az ember, kit Jézusnak hívnak, sarat csinált és megkené szemeimet… és látok. Szombat vala pedig, mikor a sarat csinálta Jézus.” Sárral világosságot hívott elő Jézus, mialatt mi sárral, földies, alacsony gondolkozással elfojtjuk magunkban az isteni világosságot. Mily sötétség mindenfelé… a vallásos lelkekben is, kik nem értik az Isten nagy gondolatait, s például azon botránkoznak, hogy Jézus szeret, segít és lelket ad szombaton! Mily sötétség, mely üres, oktalan formalitásoktól elfelejti az Isten nagy, szabad, szerető szellemét, s a maga gondolataihoz húzza le a fölségest, a helyett, hogy hozzá emelkednék. Azért aztán nem is ismeri föl Istent és műveit, s okoskodik s megvakul, mondván: „ez ember nem Istentől való, ki a szombatot nem tartja”, még ha szeret is s csodákat is művel. – Ó Uram, hozzád, igazságaidhoz akarok emelkedni; vetkőztess ki gyönge, hitvány fölfogásomból. Szólj, Uram, hallgat a te szolgád; szólj, mindenben hódolok! Ne mondd rólam is: „Itéletre jöttem én e világra, hogy akik nem látnak, lássanak és akik látnak, vakok legyenek.”
d) „Meghallá Jézus, hogy kivetették a meggyógyult vakot a zsinagógából, és találkozván vele mondá neki: Hiszesz-e te az Isten Fiában? Kérdé amaz és mondá: Kicsoda az Uram, hogy higgyek őbenne? És mondá neki Jézus: Láttad is őt, és aki veled szól, ő az. Amaz pedig mondá: Hiszek Uram! és leborulván imádá őt.” Jézus erre a látásra akarja megnyitni szemeinket, hogy lássuk benne az Isten Fiát. Ugyancsak megmutatta magát nekünk fölségében, életében, csodáiban. Igen, én is látom őt, látom a legfölségesebbet. Érzem, hogy kiemel alacsony világból s erőt ad. „Mit Meinungen baut man keine gothischen Dome” (Heine), de e hittel igen; ezzel nő szárnya a léleknek; az ethikai kháoszból, melyet a theozófia kavar, kiemelkedem tiszta, erős, isteni akarásra. Az én legnagyobb lépésem is a térdre-esés.