„Siess, ó boldog vértanú, köszöntsd győzelmed ünnepét, ma nyerted véred díjaként fejed köré a koszorút.”
„Jézus Krisztusnak, az örök Királynak katonája vagyok. Mostantól fogva nem teljesítek többé hadi szolgálatot a császárotoknak. Megtagadom, hogy fa- és kőisteneiteket imádjam. Süket és néma bálványok csupán„
Marcellus Szent Maximilián kortársa volt. Századosként szolgált a Tingisben (a mai Tanger Marokkóban) állomásozó császári hadseregben. Mivel Diocletianus császár alatt egyes csoportok számára kötelező volt a katonai szolgálat, valószínű, hogy Marcell nem a saját akaratából, hanem a körülmények kényszere folytán lett katona és tiszt.
Mint keresztényt már a felesketés pogány vallási formája nehéz helyzetbe sodorta. Továbbá kötelezték a katonát a pogány kultuszrendezvényeken, a nyilvános játékokon és ünnepélyeken való részvételre, amelyek mindig vallási jellegűek, végső soron bálványimádások voltak.
Amíg az illetékes fölöttes szemet hunyt, az olyan keresztény tiszt, mint Marcell, úgy segített magán, hogy hivatalos kötelezettségei ellenére csendben távol maradt a pogány áldozati cselekményektől. Egyes keresztény tisztek más kiutat találtak: fizetett helyettest állítottak, aki ellátta a helyükön a szolgálatot az áldozati ünnepségek alkalmával. Ez azonban nem sikerült mindig. Feltehetően Marcell számára sem volt meg ez a lehetőség.
Az uralkodó császárok megtiltották az ilyen türelmességet, és Diocletianus 297. március 31-én a manicheusok elleni ediktumában világosan és határozottan kifejezte, amit az idegen vallásokról gondolt: a római állam hagyományával való szakítást látott bennük, és követésüket bűntettnek minősítette. A császár ennyire határozott állásfoglalása mellett alig merészelte már megtenni bármely katonai elöljáró, hogy a keresztényeknek könnyítéseket nyújtson.
298. július 21-én a Tingisben állomásozó római tiszteknek – mint a római birodalomban mindenütt – részt kellett venniök a Diocletianus, Maximianus, Constantius és Galerius császár tiszteletére rendezett „születésnapi” ünnepségen. Ez az ünnepség kultuszrendezvény volt az istenné nyilvánított császárok tiszteletére, akik felvették a „Iovius”, vagyis „Jupiter fia” és „Herculeus”, vagyis „Herkules fia” címet, és ennek megfelelően isteni tisztelet illette meg őket. A császárok istenné nyilvánítása alapjában véve hatalmuk megerősítését szolgálta.
Marcellnek ezen a napon kikerülhetetlenül szembe kellett néznie azzal a lelkiismereti kérdéssel, hogy neki mint kereszténynek hogyan kell viselkednie ilyen helyzetben. Nem akart részt venni a császárok istenítésén, nyíltan megmagyarázta hát prefektusának, hogy nem lehet jelen ilyenféle pogány ünnepi cselekményeken. Úgy látszott, hogy elöljárója eleinte szemet hunyt eme felségsértő magatartás fölött. Egy héttel később azonban, bizonyára az ünnepélyes zárórendezvény alkalmával, Marcell újból követte lelkiismerete szavát, és nyíltan szakított addigi uraival.
A római katonai hatóságnak erről az esetről és következményeiről felvett szűkszavú jegyzőkönyve – keresztény megformálásban áthagyományozva – ezeket mondja:
„Tingisben történt, Fortunatus prefektus kormányzása idején. A császárok születésnapját ünnepelték. Az ünnepi lakoma során Marcellus, a századosok egyike hirtelen kijelentette, hogy nem kíván részt venni ezeken a szentségtelen ünnepi lakomákon. A légió ott felállított lobogói elé dobta derékszíját, s röviden és érthetően megvallotta a hitét:
„Jézus Krisztusnak, az örök Királynak katonája vagyok. Mostantól fogva nem teljesítek többé hadi szolgálatot a császárotoknak. Megtagadom, hogy fa- és kőisteneiteket imádjam. Süket és néma bálványok csupán!”
A jelenlevő tiszteknek és katonáknak elállt a szava az ilyen magatartás láttán. Őrizetbe vették Marcellust, és tüstént jelentették a dolgot fölöttesüknek. Ő azután fogságba vettette. Az ünnepi lakoma végeztével Fortunatus megparancsolta, hogy vezessék Marcellust az ülésterembe.”
Most következik a tulajdonképpeni jegyzőkönyv:
„Marcellus századost elővezették. Astasius Fortunatus főtiszt így szólt hozzá: „Semmibe véve a katonai fegyelmet övedet, kardszíjadat és a rangjelzésedet miért dobtad el?”
Marcellus: „Már július 21-én, amikor megkezdtétek császárotok ünneplését, légióitok zászlói előtt nyíltan és félreérthetetlenül kijelentettem, hogy keresztény vagyok, és nem vehetek részt ilyen ünnepségen. Csak Jézus Krisztusnak, az Isten, a mindenható Atya Fiának teljesítek hadi szolgálatot.”
Fortunatus: „Vakmerő fellépésedet nem hallgathatom el. Értesítenem kell róla a császárokat és a trónörököst, téged pedig át kell hogy adjalak elöljárómnak, Aurelius Agricolanusnak. Caecilius vezeti le a pert.”
Október 30-án elővezették Marcellus századost. A vád képviselője azt mondta: „Fortunatus prefektus a te joghatóságod elé utalta Marcellus századost. Íme az akta közlése. Felolvassam?” Agricolanus: „Olvasd!”
Az államügyész: „Fortunatus Agricolanusnak”… és így tovább.
Felolvasása után így szólt Agricolanus: „Azt mondtad-e, amit a prefektus közöl?” Marcellus: „Igen.” Agricolanus: „Reguláris századosként szolgáltál?” Marcellus: „Igenis.”
Agricolanus: „Micsoda őrültség kerített a hatalmába, hogy a katonai rangjeleket eldobtad magadtól, és ilyesmiket voltál képes beszélni?” Marcellus: „Nem őrültség! Aki Istent féli, az nem őrült.”
Agricolanus: „Mondtad-e mindazt, amit a jegyzőkönyv közöl?”
Marcellus: „Mondtam.” Agricolanus: „Eldobtad a jelvényeidet és a fegyvereidet?” Marcellus: „Eldobtam őket. Keresztényhez nem illő, hogy világi katonaságnak szolgáljon. Ő Urának, Krisztusnak a katonája.”
Agricolanus: „Marcellus esete a fegyelmi joghatóság körébe tartozik. Lezárva és kihirdetve: Marcellus reguláris századosi szolgálatában nyilvánosan eldobta magától katonai jelvényeit, és azt állítja, hogy ezek bemocskolják és megalázzák. A bírósági eljárás során lázító beszédeket is tartott. Halálra ítélem.”
Amikor Marcellust elvezették a kivégzésre, így szólt:
„Agricolanus, Isten áldjon meg!”
IMA A VÉRTANÚKÉRT
Isten, az érted harcolók jutalma, sorsa, dísze vagy,
– kik áldják boldog vértanúd, vétkükre oldást osztogass.
Tanúd szavával mondta el, mit élő hit szívébe zárt,
s vérét kiontva lelte meg, Krisztust követve, Krisztusát.
Világi hír s a csábító hízelgő ajkú bűn, a rossz,
számára balga s elmúló, – a szíve égit áhítoz.
Megjárta kínnak útjait, és elviselte férfiképp,
vérét ontotta érted itt, s örök javakba ott belép.
Ezért, nagy Isten, kérlelünk, könyörgő szónkat el ne vesd:
tanúdnak győztes ünnepén a vétkesekhez légy kegyes.
Engedd elérnünk, mit kapott: lehessünk társak ővele,
s az ég karában szüntelen hangozzék szívünk éneke.
Örök dicsőség, tisztelet köszönt Atyánk, Fiaddal egy,
és téged, szent Vigasztalót dicsérjenek sok századok. Amen.
VÉRTANÚK HIMNUSZA
Siess, ó boldog vértanú, köszöntsd győzelmed ünnepét,
ma nyerted véred díjaként fejed köré a koszorút.
A világ éjéből e nap bírót, bakót mikor levert,
téged fénylő egekbe vitt, és Krisztus nyájához sorolt.
Most angyalok közt van helyed, s fehér ruhában tündökölsz:
tisztára mostad, hős tanú, véred patakját ontva rá.
Állj mellénk, könyörgő szavad Krisztus kegyelmét esdje le:
hajoljon hozzánk kegyesen s oldjon fel vétkeink alól.
Csak kis időre szállj közénk, Krisztus kegyét terjeszd ki ránk.
A bűntől terhelt szíveket bocsánat könnyebbítse meg.
Atyát, Fiát s Vigasztaló Lelkét dicsérjük szüntelen,
ki dicsőséggel koronáz örökre téged odafenn. Amen.
Jöjj, Szentlélek, vezess engem
Jöjj, Szentlélek, vezess engem, hogy
azt gondoljam, amit gondolnom kell,
azt mondjam, amit mondanom kell,
hallgassak, mikor hallgatnom kell,
azt írjam, amit írnom kell,
azt tegyem, amit tennem kell.
Irányítsd és vezesd lépteimet,
alázattal, őszinte szívvel imádkozzam,
az emberek javát szolgáljam,
teljesítsem küldetésemet,
és győzelemre vigyem
Isten Országát! Ámen!
VENI SANCTE – IMA A SZENTLÉLEKHEZ
Jöjj Szentlélek Úristen!
Helyettesítsd csendes nyugalommal,
A bennünk lévő feszültséget.
Helyettesítsd csendes bizalommal,
A bennünk lévő aggodalmat.
Helyettesítsd erős hittel,
A bennünk lévő félelmet.
Helyettesítsd kegyelem édességével,
A bennünk lévő keserűséget.
Helyettesítsd ragyogó fényeddel,
A bennünk lévő sötétséget.
Helyettesítsd szerető melegeddel,
A bennünk lévő hideget.
Helyettesítsd fényességeddel,
A bennünk lévő éjszakát.
Helyettesítsd üdítő tavaszoddal,
A bennünk uralkodó hideg telet.
Egyengesd ferdeségünket.
Vedd el büszkeségünk élességét,
De mélyítsd el alázatosságunkat.
Gyújtsd meg szeretetünk tüzét,
De oltsd ki szenvedélyeink tüzét.
Tedd, hogy úgy lássuk magunkat,
Ahogy Te látsz minket.
Engedd, hogy úgy lássunk Téged, ahogyan azt Te kívánod.
Így legyünk boldogok a Te szavaid szerint:
„Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent!”
