„A szent imádkozott az Úrhoz, ekkor szózat hallatszott az égből, mely a nevén szólította a szentet és a Mennyek Országába hívta…”
Szent Pantaleon Szent Lukács evangélista mellett az orvosok patrónusa.
Tisztelete visszanyúlik a 4· századba, amelyben a fennmaradt adatok szerint vértanúságot szenvedett. Az ókori írók „a csodatevő” és „a nagy vértanú” nevén szeretik emlegetni. Különösen a középkorban az orvosok egyik ünnepelt védőszentje volt s a középeurópai országokban a mai napig a népszerű 14 segítő szent között tisztelik.
Görögül Panteelemonnak is nevezték, ami annyit jelent, mint „mindenkin könyörülő”. Nálunk Pentele volt a neve s tiszteletének emlékét mostanáig megőrizte néhány helységnév (Dunapentele, Sárpentele). Vértanúságáról és életéről nem maradtak fönn egykorú följegyzések. Történeti alakját a későbbi századok a költészet virágjaival futtatták be. De a legendák bájos virágai alatt könnyű meglátni szép egyéniségének vonásait.
A kisázsiai Nikomédiában született előkelő családból. Atyja, Eusztorgius, megrögzött pogány volt. Anyja, Eubúla, mint igen vallásos keresztény nő, kis fia lelkébe is beoltotta az igaz hit csiráit, de kora halála miatt ezeket a csirákat nem ápolhatta. Pantaleon teljesen pogány nevelésben részesült s úgy látszott, hogy a babona kiöli lelkében a keresztény igazságot.
A tehetséges fiú deli termetű és igen kedves ifjúvá serdült. Szülővárosában tanulta az orvostudományt s tehetségével és ügyességével túlszárnyalta társait. Mestere, Eufrózimus, szívesen vitte magával mindenfelé a betegekhez s bemutatta magában a császári udvarban is, amely akkor Nikomédiában székelt. Ezen a réven lett később Maximián Császárnak is háziorvosa.
Az ifjú nap-nap mellett elhaladt egy alacsony ház mellett, amelyben Hermolaus nevű keresztény pap lakott. Nemes magatartása, lelkes tekintete és komolysága magára vonta az ősz pap figyelmét. Keresztény fiatalember sem tehetett volna jobb benyomást.
Hermclaus megismerkedett vele. A fiatal orvos meglátogatta őt még a lakásán is. Ott aztán kitűnt, hogy őmaga pogány, noha anyja keresztény volt. Nem gyűlölte anyja vallását, sőt lelkében még élt annak valami nagyon halovány emléke, de előrehaladása érdekében ki akart tartani az államvallás mellett.
Az első látogatást követte a második, a harmadik, s Pantaleon lassan a szerény papi lakás mindennapos vendége lett. Hermclaus szívesen foglalkozott ezzel a természeténél fogva keresztény lélekkel. A lelki beszélgetéseknek tartalma mindig az volt, hogy Eszkuláp isten és a híres Hippokrates orvosságai nem is említhetök egy napon az orvosok orvosának, Jézus Krisztusnak gyógyító erejével, és akármit mondanak, a pogány vallás csak mese, a keresztények Istene az egy igaz Isten.
Minél többet érintkezett Pantaleon Hermolausszal, annál vonzóbbakká váltak előtte az anyjával és a kereszténységgel kapcsolatos gyermekkori emlékek, s annál jobban szerette volna elhinni mindazt, amit Krisztus tanított, édesanyja hitt, s ez a tiszteletreméltó pap annyi meggyőződéssel hirdetett. De a hit kegyelme még útban volt. Végre egy váratlan csodás eset meghozta.
Egyik nap egy szűk ösvényen sétált. Akkor is, mint annyiszor máskor, vallási kérdéseken tépelődött. Egyszer csak egy kis gyermeknek holttestét pillantotta meg maga előtt. Mellette pedig egy élő vipera feküdt, amely mozdulatlanságával diadalmasan mutatta, hogy a gyermek halála az ő műve.
Az orvos lelkében hirtelen átcikázott a gondolat: Ha igaz, amit a pap mondott, akkor Krisztus segítségül hívására ennek a gyilkos kígyónak el kell pusztulnia s a gyermeknek föl kell támadnia. S alighogy elgondolta ezt az óhajt, az élet és halál Ura meghallgatta imádságát. És elemi erővel belemarkolt Jézus Krisztus hite. A megtérés lassú folyamata hirtelen befejezést nyert. Rohant atyai barátjához, Hermolaushoz s hétnapi imádság és böjtölés után újjászületett a keresztség vízében.
Az atyai házban ezentúl rosszul érezte magát. Szerette volna összezúzni a pogány istenek bálványszobrait, amelyek csúfították a lakást s rabságban tartották atyját. Fiúi kegyelete azonban visszatartotta. Annál buzgóbban imádkozott és azon dolgozott, hogy atyját is megnyerje az Úr Krisztusnak. De ha az ő megtérése lassan haladt, atyjáé még nehezebben ment.
Végre azonban itt is megtört a jég. Egy megvakult ember jött hozzá, aki már hatalmas vagyont költött el orvosokra és gyógyszerekre anélkül, hogy szeme csak valamelyest is javult volna. Pantaleon a beteget megismertette a kereszténységgel s amikor a saját erős hitének segítségével csodálatos módon egyszerű érintéssel visszaadta a betegnek a teljes látást, két lelki vaknak szerezte meg a hit világosságát: a beteg és a pogány atya hittek s nemsokára megkeresztelkedtek. Eusztorgius a pogány isteneket kivetette szívéből, bálványaikat pedig a lakásából.
Pantaleon igen áldásos tevékenységet fejtett ki. Tudományával a testek, hitével a lelkek orvosa volt. Amikor meghalt atyja, nagy vagyon ura lett. Azután még inkább tudott segíteni a szegényeken, betegeken és a Dioklecián-féle üldözés alatt a börtönben sínylődött hittestvérein. Szerették is a betegek, a szegények és a keresztények. Pogány orvostársait azonban az irigység ördöge marta. Keresztény hite miatt följelentették Maximián császárnál. A följelentést nyomozás, a nyomozást vértanúságok követték.
A legelső áldozat az az ember volt, akinek Pantaleon csodálatos módon visszaadta szeme világát. A világért sem akarta gyógyulását Eszkulápnak tulajdonítani, inkább meghalt, de nem tagadta meg a gyógyító Krisztust. A halálban követte őt Hermclaus és még két keresztény. Csak azután került a sor az orvosra. A császár hízelgéssel és rábeszéléssel semmire sem ment, s azért a kínzás eszközeihez nyúlt.
Pantaleon még a kihallgatás alatt is meggyógyított az Ur Jézus nevében egy inaszakadtat; ez csak növelte kínzóinak dühét. Először karóhoz kötötték, vasfogókkal tépték s égő fáklyákkal sütögették. A rettenetes kínok közt megjelent neki az Üdvözítő s édes szavakkal vigasztalta. A hóhérok elfáradtak, a fáklyák elaludtak. Erre olvasztott ónnal telt üstbe dobták. A tüzes ón csodálatos módon nem tett benne kárt. Majd hatalmas követ akasztottak nyakába s a tengerbe vetették. A nehéz kő könnyű falevélként úszott a tenger színén a megkínzott Pantaleonnal együtt. Azután vadállatok elé dobták. A cirkusz vadjai megjuhászodtak. A szent lábait nyaldosták s miután megáldotta őket, szelíden távoztak.
A közönség soraiból kiáltották: «Ártatlan ember, szabadon kell bocsátani!»
De nem bocsátották el. Kerékbe kötötték s egy dombról gurították le. A kerék útközben többeket megölt, de nem oltotta ki a halálra szántnak életét. Végül egy olajfa alatt a hóhér bárdja sújtott le reá. De mintha viasszá vált volna a pallos éle, az első vágás nem tett benne kárt. Csak a második volt halálos. S csodák csodája, a testből nem vér, hanem tiszta tej folyt.
Ugyanakkor pedig, amikor Pantaleon végre bement az Isten örök országába, a száradásnak indult olajfa hirtelen virágpompába öltözött, s virága mindjárt gyümölccsé is érett. Mindez 305 körül történt.
A kegyelet tisztelettel veszi tudomásul azokat az ámpolnákat, amelyeket több templomban őriznek s amelyek a jámbor hagyomány szerint Pantaleon tejes vérét tartalmazzák. Róma hívő népe pedig ünnepnapján el szokott zarándokolni a róla elnevezett templomba, amely a 17. század óta a piarista rend anyaházának temploma.
A csodatevő orvostól egészséget vár. A rendház udvari kútjának megszentelt vizéből iszik s bízik benne, hogy ez a víz Szent Pantaleonnak közbenjárására hathatós orvosszer a betegségek ellen. Hite és bízása jogos. Hisz végelemzésben attól várja egészségét, kinek erejében Pantaleon is gyógyított, aki őt is kigyógyította a legsúlyosabb betegségből, a hitetlenségből. Ez az Úr Krisztus, aki Jézus, azaz Üdvözítő, Gyógyító.
Szent Pantaleon Szent Lukács evangélista mellett az orvosok patrónusa.
AQUINÓI SZENT TAMÁS – HIMNUSZ AZ OLTÁRISZENTSÉGRŐL
Zengjed, nyelv, a dicsőséges test titkát s a drága vért
melyet hullatván értékes váltságúl az emberért
a föld úra, a felséges méh gyümölcse nem kimélt.
Egünk küldte, s nekünk szülte tiszta szüz, szeplőtelen.
Értünk hullt magként a földre s lakozék az Ige lenn:
a csodák rendjébe szürte életét a Kegyelem.
S hogy a végső estebédet ülték ő és társai,
együtt a törvényes étket jámborul fogyasztani:
étkül a tucatnyi népnek önmagát osztotta ki.
És a kenyér lett igévé, kenyérré az Ige-test és a bor Krisztus vérévé:
magyarázni ne keresd!
Hit dolga és igaz szívé, hogy erősen tartsa ezt.
Azért kell e nagy szentséget leborulva áldani
és a régi Szövetséget új ritussal váltani:
pótolják a rest érzéket a merész hit szárnyai!
Az Atyának és Fiának legyen áldás, dicsőség,
üdv, hozsanna és imádat, ujjongások hirdessék!
S aki kettejükből árad, a Lélek is áldassék!
Ámen!
Urunk, Jézus Krisztus!
Hisszük, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben.
Hisszük, hogy valóságosan és maradandóan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben és borban.
Hisszük, hogy testedet és véredet adod nekünk, amikor szentáldozáshoz járulunk.
Hisszük, hogy bennünk való jelenléted átalakít minket, hogy hozzád hasonlóvá váljunk.
Hisszük, hogy a szentáldozás egyesülés veled.
Hisszük, hogy a szentáldozás összeköt minket egymással is.
Egységet teremtő szentség ez.
Azáltal, hogy te bemutatod áldozatodat és önmagadat az örök élet kenyereként adod nekünk, egy új közösséget, az Egyház élő közösségét hozod létre belőlünk.
Ámen.