Midőn az Úr a nyugalomnak nagy s fontos törvényét kihirdette, isteni áldást is ígért azoknak, kik azt megtartják:
„Megáldotta az Úr a szombatot és megszentelte azt.” (Kiv 20,11)
De egyben megátkozza az ünneprontókat: „Aki a szombatot megfertőzteti, halállal haljon meg; aki dolgozik azon, irtassék ki lelke az ő népe közül”. (Kiv 31,14)
Ez az áldás, ez az átok nemcsak a zsidó népet illeti, hanem szól minden népnek s nemzedéknek egészen a világ végéig.
Áldás kíséri a vasárnapi nyugalom megtartóit, legyenek azok egyesek vagy egész nemzetek.
Ott van Amerika s Angolország példája, melyek szellemi s anyagi téren az elsőbbségért versenyeznek. És íme mind a kettő tiszteletreméltó szigorral üli meg a vasárnapot. Az üllő s a pöröly zaja vasárnap elnémul ezekben az országokban, kocsizörgés nem igen hallható, a posta szünetel, a vasutak is csak itt-ott közlekednek. Korcsmák, kávéházak, nyilvános mulatóhelyek zárva vannak.
És íme nem mennek tönkre, hanem inkább nyilvánvaló rajtuk a földi áldás.
Hogy pedig egyes ember sem szenved kárt a vasárnapi munkaszünettel, ezer meg ezer szebbnél-szebb példa igazolja.
Kind Vilmos nevű angol borbélyt, akinek vasárnaponkint üzletében óriási vendégforgalma s így nagy jövedelme volt, egyik vasárnapi prédikáció annyira meghatotta, hogy a munkaszünet törvényének pontos megtartására szánta reá magát, kerüljön az bármily áldozatába. Jóllehet, mint említve volt, ez nem lett volna szoros kötelessége, vasárnap bezárta üzletét s templomba ment. Csakhamar otthagyták vendégei s szép üzletét kicsiny zuggal kellett felcserélnie. Egyik szombaton este vendég tévedt be hozzá, aki borotválkozni akart. Ámde, sajnos, a szegény borbélynak még csak olajra sem tellett, hogy lámpát gyújthasson.
A vendég ezen nagyon csodálkozott s az oly derék embernek látszó borbély ügyes-bajos dolgai s családi viszonyai felől kérdezősködött. Mikor pedig megtudta, hogy emberünket Kind Vilmos-nak hívják s egyik nagybátyja úgy tűnt el Indiában, nyomban magával vitte őt a postahivatalba, ahol egy idegen ember, kivel ő eddig utazott, éppen azt bizonyítgatta, hogy ő az a Kind Vilmos, kinek címére elhunyt nagybátyja után örökségképpen óriási nagy összeg érkezett.
Még nem volt későn. A hamis Kind Vilmost leleplezték s az igazi Kind Vilmos megkapta az őt jogosan megillető roppant vagyont. Halála napjáig áldotta az isteni Gondviselést, aki nem hagyja jutalom nélkül a harmadik parancs hűséges betöltését. (Ez az eset Bath angol városban 1850 körül történt meg.)
Szembetűnő volt Isten áldó keze azon a becsületes matrózon is, akitől 1830-ban a Mississippi folyamon járó Helen McGregor hajó kapitánya azt követelte, hogy valami nem szükséges munkát végezzen el vasárnapon.
„A szükségtelen munka vasárnap ellenkezik a lelkiismeretemmel”, jelentette ki bátran a matróz. Elbocsátották a szolgálatból. Nem búsult miatta. „Ki tudja, mire jó!” mondotta magában. Kevéssel utóbb kazánrobbanás folytán az illető hajó legénysége javarészt elpusztult.
Viszont nem lehet áldás, hanem csak átok az olyan munkán, amelyet Isten nélkül s Isten ellen végzünk, amellyel az Ő dicsőségét raboljuk meg.
„Hamar meglátogatlak titeket szükséggel”, szól az ilyeneknek az isteni ige. (Lev 26,11) Az Isten azzal szokott büntetni, amivel vétünk. Aki haszonlesésből szentségteleníti meg a vasárnapot, előbb vagy utóbb ínségre jut. Jól megmondotta a tönkremenő molnárnak egyik barátja az igazi okot: „Hiba van a malmodban, mert az vasárnap is jár!” De ha a büntetés olykor késik is, azért ne feledjük:
„Isten malmai lassan őrlenek, de jól!” A vasárnap megszentségtelenítése miatt csapások jönnek egész vidékekre, országokra, mint rossz termés, vízáradás, tűzvész, jégeső, ellenség.
Van község, amely nyomorog, jóllehet lakosai barmaikkal szinte versenyt húzzák az igát, de – sajnos – vasárnap is! Hogy mily igazságtalan az ilyen eljárás, kézzel foghatóan megmagyarázta egyik gazda vasárnap is dolgozó szomszédjának. „Mit szólnál ahhoz, szomszéd – kérdé tőle –, ha a zsebemben csak hét forintom volna s abból a szembenjövő kéregetőnek hatot odaadnék?” „Ez ugyan csodálatos bőkezűség volna tőled!” – felelt a kérdezett. „És ha az a bizonyos a hetediket úgy rabolná el tőlem?” – folytatja emberünk a kérdezősködést. „Föl kellene akasztani a gazembert érte!” – hangzott a válasz. „No, ez egészen reád illik – hangzott el erre a szentencia –, aki elrablod Istentől a hetedik napot, mikor Ő neked hatot ingyen adott.”
Hogyan is lehetne áldás az Isten tolvaján?
Előbb-utóbb elgázolja az ilyen embert az isteni igazságszolgáltatás.
Rorschachban történt. Az egész nép botrányára megrakott teherkocsi zokogott végig egyik vasárnapon a község utcáján. „Megállj! valamit elgázoltál!” – kiáltott utána egy öreg ember. „Ugyan mit?” – kérdezte amaz hátratekintve. „Az Isten harmadik parancsát! – volt a felelet – csak aztán téged is el ne gázoljanak.” És íme, ez a figyelmeztetés mintha csak jövendölés lett volna. Kevéssel utóbb az említett kocsis a bakról lovai közé bukott le és saját kocsija gázolta el. Mikor hazavitték, haldokolva így búcsúzott el körötte siránkozó gyermekeitől: „Vasárnap ne dolgozzatok, hanem menjetek szorgalmasan az Isten házába”.
Zárjuk be értekezésünknek ezt a részét a Szentlélek Isten igéivel:
„Íme elétek adtam az áldást és az átkot:
az áldást, ha engedelmeskedtek a ti Uratok Istenetek parancsának …
az átkot, ha nem engedelmeskedtek a ti Uratok Istenetek parancsának, hanem eltávoztok az útról, amelyet én most nektek megmutattam …
Vigyázzatok tehát, hogy teljesítsétek az ítéleteket, melyeket én ma elétek adtam”. (Lásd MTörv 11,26–32)