a) A történeti Krisztust gyakran szemléljük. Krisztussal járunk kivált nehéz napjainak, sötét zöldcsütörtöki s nagypénteki küzdelmeinek emlékével. Egyetérzünk vele; értjük vágyát, ájulását, gyötrődését, kínját… a szívtelen, kegyetlen, borzalmas piszkos, utálatos világgal szemben. Értjük a halálig való szomorúságot… és azt a kegyetlen szót: „Ez a ti órátok, a sötétség hatalma”. Megsajnáljuk a küzdő, imádkozó, szomorú embert! Ah, ezt a mély szomorúságot legjobban értjük, ha elgondoljuk, hogy mikép tekint a bűnös, szívtelen, hálátlan lelkekre…, veszendő művére…, alkotásának romjaira… Mit kellett volna még tennem? panaszolja! Hogyan fordul hozzám és kér szánalmat: Emlékezzél meg szegénységemről… Ő a „pauper servus et humilis…” e kegyetlen sorsban…, ez éjben…, e vadállati szenvedélyek ütközésében. Azért vésődik lelkünkbe a „tristis imago”. Veronika kendője arcunknak fátyola lesz; azon át látjuk a világot.
A sajnálkozás odaléptet hozzá; az egyetértés a hűségnek s a fölbuzdulásnak temperamentumába foglalja az egész fájdalmat: értelek Uram, közel vagyok hozzád. „Tecum usque cruciari, parva vis doloris est, malo mori quam foedari, major vis amoris est”. Szegénységed, ürmöd, epeitalod s mirrhás csokrod az enyém is; a töviskoszorú már két szívet fon egybe: a tiedet s az enyémet. Mondhatnám, hogy kegyetlen sors; mindegy; de így kell lennie, így, így… ez a léleknek, akiben lélek van, sorsa; ez jegyesi hozománya, ez szenvedélyes közössége, édes terheltsége, s mikor Krisztussal együtt szenvedek, azt suttogom magamnak: Ime megvan, amiről álmodtál, hogy szenvedni akartál vele, az most édes végzeted…, élvezd…!
b) Krisztus most. S ah, hogy fölsír bennem a bús vihar, a szenvedés, hogy borul el lelkem láthatára…, hogy szakadnak le templomai, oltárai…, hogy fonnyad el élete, mikor Krisztust itt és most látom, itt művében, e haldokló kereszténységben…, mikor szemlélem e szomorkodó, gyászoló krisztusi örökséget…, itt és most azt a bús haragot…, azt a keserű, kegyetlen óceánt, azt a végtelen éjt… Itt, itt állok én most Krisztus helyett; itt küzdök és sírok helyette, állok s letörök, leroskadom. Nagy az én kínom a te szeretetedért, Úr Jézus! Mert míg a lelkek számum-szelét szívem lehellete által párázatossá teszem, míg az országút porát könnyeimmel termőfölddé áztatom, míg a lelkek poláris fagyát tavasszá változtatom, sok fohászra, könnyre s lelkesülésre lesz szükségem. De hát ez gyönyöröm; gyönyöröm tudni, hogy ugyanazon kereszten szenvedek, melyen Te, s hogy ugyanazon ostorcsapás szaggat szét, mely Téged. Gyönyöröm tudni, hogy lelkemet egy véres, kéklő ajak csókolja, melyet imádok.
c) Egészen énértem. Minél mélyebben merülök el gyötrelmembe, s minél bensőségesebben érzem át annak baját, ki lelkem reménye: annál mélyebb bepillantásokat enged szívébe s pszichológiájába, s úgy érzem, mintha lassanként másra fordulna kínom figyelme; mintha elfelejteném azt a hálátlan, csúnya világot… s a keservet. Mintha a világ kitörlődnék öntudatomból, s én magamra maradnék keresztemmel, Krisztusommal, s a kínt már nem a világra, hanem magamra vonatkoztatnám, okát nem másban, hanem magamban látnám. Jézus rám néz, s tekintete megnyitja nekem a belátást, hogy hisz az a világ én vagyok. Mit világ? Az gyüjtőnév, általánosítás… te, te, te, azaz, hogy én, én magam vagyok e kín, e szenvedés oka. Nem másért, énértem folyik vére… E köves út az én életem útja, mely Krisztusnak keresztútja; a szitok, a gáncs, a gúny lelkemből viharzott felé, e tövises bogáncsot nyomorúságom földjén szakították. Hallom már: szeretett engem, s átadta magát értem…. bűnömért sebezték meg.
Én, én, én, nekem, engem, értem… Bűnöm az egész krisztusi kínt fölzaklatta, terméketlen lelkem az egész Krisztus-vért szomjazta…, utána kiáltott borzalmasan. Ó ha e kiáltás öntudatára ébredek, e kegyetlen, Isten-gyilkos kiáltásra, mely lelkemből hangzott… ó, ha a gonoszság ez örvényébe tekintek, melynek tilalomfájául Isten a keresztet tűzte oda, megbódulok…, megrendülök. Ez egész Krisztus-vér és kín értem van; az egészet értem adta, hogy bűnöm meg legyen bocsátva, hogy szerethessek, hogy megtisztuljak, hogy örvendhessek, hogy remélhessek, hogy mirtuszkoszorúval fejemen, hogy pálmával kezemben jöhessek feléje, hogy keblére szoríthasson… ah, ah, ah, értem. De hát a többivel mi lesz? Quid ad te? Ne zavarjon. A szeretet mélysége felejt mindent s átadja magát egészen; én, látod, egészen neked adtam magam. Egymagadért egészen. S jön felém az áldott Jézus s rám borul, ki nem térhetek neki, hová térjek? Nem kérhetek föl mást, hogy fogja fel e reszkető, édes testet…, nem hajthatom le fejemet… Nem süthetem le szemeimet; lelkemben törik meg végső tekintete, s csókjában rám leheli lelkét: érted, érted éltem s haltam! Tehát Krisztusért kell viszont élnem-halnom a vértanúk szeretetével.