Tulajdonképpen Krisztus nem olyan mintakép, mint amilyent a festő néz, mikor arcképet fest. Követését nem hasonlíthatjuk azoknak a közepes lelkeknek cselekedetéhez sem, akik utánozzák a megbámult nagy emberek tetteit és mozdulatait. Ez az utánzás teljesen külsőleges, felszínes és nem hatol le a lélek mélyére.
A mi Krisztus-követésünk egészen más. Krisztus több mint példakép, több mint főpap, aki elnyerte számunkra követése kegyelmét: Szentlelke által ő maga dolgozik lelkünk mélyén, hogy nekünk megkönnyítse követését. Miért? Mert mint már az isteni üdvösségterv tárgyalásakor kifejtettük, a mi életszentségünk lényegében természetfeletti. Mióta Isten elhatározta, hogy gyermekeivé fogad bennünket, nem elégszik meg és soha nem is fog megelégedni valamilyen természetes erkölcsiséggel vagy vallással. Azt akarja, hogy Isten gyermekeiként cselekedjünk. Az istengyermekség pedig Fia által, Fiában válik valóra. Fia, Krisztus Jézus érdemelte ki nekünk a kegyelemmel, melyet azért ad, hogy megvalósítsuk ezt az életszentséget. Isten minden lélek megszentelődésének forrását Krisztusban fakasztotta és nekünk az ő teljességéből kell merítenünk a kegyelmeket, hogy szentekké legyünk velük: „Krisztus Jézus… Istentől bölcsességünkké lett és igazságunkká és megszentelődésünkké és megváltásunkká”. Krisztusban csak azért „rejlik minden kincse a tudománynak, bölcsességnek” és szentségnek, hogy minket részesítsen benne. Azért jött, hogy isteni „életünk legyen és minél több legyen”. Ennek az isteni életnek forrását mindenki előtt megnyitotta szenvedésével és halálával. De ne felejtsük el soha: ez a forrás csak benne van és nincs rajta kívül; továbbá csak ő árasztja ránk; a kegyelem, a természetfeletti élet forrása csak tőle származik. Ezért írja Szent János: „Aki egyesült a Fiúval, annak van élete, aki nem egyesült a Fiúval, annak nincsen élete”.