Annak a rokoni viszonynak, melybe Istennel a megszentelő malaszt folytán lépünk, egy másik folyománya az istenfiúság. Az Úr hozzánk intézett levelében – a Szentírásban – erről a hallatlan kitüntetésről ugyancsak sokszor biztosít. Halljuk csak a nemzetek Apostolát: „Nem vettétek a szolgaság lelkét félelemre, hanem a fogadott fiak lelkét vettétek, melyben kiáltjuk: Abba! (Atyánk.) Mert maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünknek, hogy Isten fiai vagyunk”. (Róm 8,15–16) A szeretet Apostola pedig hozzá méltó gyengédséggel így beszél e tárgyban: „Lássátok, minő szeretetet mutatott hozzánk az Atya, hogy Isten fiainak neveztessünk és azok legyünk… Szerelmesim! most Isten fiai vagyunk, de még nincs kijelentve, milyenek leszünk. Tudjuk azonban, hogy mikor ő meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzája, mert látni fogjuk őt, amint vagyon”. (1Jn 3,1–2)