A segítő malaszt utolsó munkája „a bevégző áldás”, „a dicsőség áldása”, ahogy azt Szent Bernát nevezi. Az isteni Gondviselés bölcs és jóságos intézkedése ez, amely választottainál a halál pillanatát a megszentelő malaszt állapotával összekapcsolja. A tridenti szent zsinat ezt a „végig való kitartást”, ezt a végső állhatatosságot, nagy ajándéknak hívja.
Ajándék, mert Isten nem tartozik vele senkinek. Nagy ajándék, mert a minden embert borzalmasan fenyegető katasztrófának, az ősök kárhozatnak, elhárítását s magának a boldogság óceánjának, Istennek, biztos birtokbavételét jelenti. Róla mondja Szent Ágoston: „Lám, minő messze jár az igazságtól az, aki tagadja, hogy az élet végéig való kitartás Isten ajándéka, mikor pedig Isten akkor szab véget életünknek, mikor neki tetszik. Ha ezzel fenyegető bukásunkat megelőzi, akkor megadta a végig való állhatatosságát”. Bizonyára maga a Szentlélek is ilyen esetekre vonatkozólag mondja: „Elragadtatott, hogy a gonoszság el ne változtassa értelmét, mert kedves volt Istennek az ő lelke, azért sietett őt kivinni a gonoszság közül”. (Bölcs 10,11–14) Jóllehet azonban a végső állhatatosság az isteni irgalom tiszta ajándéka, ezt távolról sem úgy kell értenünk, mintha mi érette a magunk részéről mit sem tehetnénk s – ha mi rászolgálni törekszünk – azt Istentől gyermekded bizalommal ne remélhetnők.
Megnyerhetjük ezt a nagy ajándékot az Úrtól, ha érte állhatatosan imádkozunk. És ha van valami, ami megérdemli, hogy állandó, kitartó s buzgó könyörgésünk tárgyát alkossa, úgy elsősorban a végső kitartás malasztja az. Mert hiszen nélküle amúgy is minden elveszett, vele minden meg van nyerve. Oly annyira igaz ez, hogy Szent Ágoston szerint maga az Úr Jézus is főképp ezért imádkoztatja híveit, mikor őket a Miatyánkra megtanítja.
Hathatósan indítja – továbbá – Istent ennek a nagy ajándéknak adományozására a hithű élet, a türelmes kereszthordozás s az irgalom műveinek, nevezetesen az alamizsnálkodásnak szorgos gyakorlata. A bűnben fuldokló, már-már kétségbeesett lelkeknek talán utolsó mentődeszkája ez, „mivel az alamizsna minden bűntől s a haláltól megszabadít és nem engedi a lelket sötétségre menni”. (Tób 4,11)
Aztán a szentségekhez, nevezetesen az Oltáriszentséghez való gyakori, buzgó járulás is alapossá, mondhatnók bizonyossá teszi a reménységet a boldog kimúlásra. Hiszen „aki e kenyeret eszi, örökké él”. (Jn 6,59)
Vannak végül a felsoroltakon kívül még egyéb – magánkinyilatkoztatásokon alapuló módok s eszközök is, amelyekkel a hívek az Egyház helyeslése mellett – a végső állhatatosságot maguknak biztosítani törekszenek.
Ilyen elsősorban a szent vállruha (skapuláré), Szűz Mária tiszteletének ez a szent s kedves jelképe, melyet Stocki Szent Simon 1251. júl. 16-án ezzel az ígérettel vett át a neki megjelenő Istenanyjától: „Vedd im’ szeretett fiam! rended skapuláréját, társulatom jelvényét; mely kiváltságul fog szolgálni neked s minden karmelita rendbelinek; aki abban (a vállruhában) hal meg, az nem fog gyötrődni az örök tűzben. Íme az üdvösség jele, a veszélyben mentőszer, a béke s örök frigy záloga”.
És tényleg számtalan eset bizonyítja, hogy Szűz Mária e szent igájának viselői, ha emellett a szentséges Istenanyát tisztelni s állapotbeli tisztaságukat megőrizni igyekeznek, mindig találnak módot, hogy Istennel kibékülten hunyjanak el. A bűneikben megátalkodottak, a vakmerően bizakodók azonban meghalnak ugyan vétkeikben – de sajátságos módon – sohasem a skapuláréban.
A másik hathatós eszköz az ún. nagyígéret, melyet 1688. évnek egyik péntekjén közölt az Úr Jézus Alacoque Szent Margittal. „Szívem végtelen irgalmában – szólott az Üdvözítő – és mindenható szeretetében, a végső megigazulás kegyelmét ígérem mindazoknak, kik kilenc egymásra következő hónapon át minden első pénteken a szentáldozáshoz járulnak és megígérem, hogy nem halnak meg isteni Szívemmel való kibékülés s a szentségek fölvétele nélkül: mert Szívem biztos menedékük lesz, mikor az életből kimúlnak.”
A feltétel tehát itt az, hogy Úr Jézus Szíve tiszteletére, engesztelésére felajánlott méltó szentáldozásokat – kilenc hónapon keresztül megszakítás nélkül – minden esetben a hó első péntekén végezzük el. Ha az egyik első péntek nagypéntekkel egybeesik, akkor a hónapok sorozata eggyel eltolódik. E napon ugyanis Egyházunk az Oltáriszentséget csak mint útravalót szolgáltatja ki a halálos betegeknek.
Számos, meghatóbbnál meghatóbb esetben igazolódik be, hogy azoknál, kik ezt a „nagy kilencedet” életükben legalább egyszer elvégezték, a mérhetetlen irgalmú Szív mindig beváltja ünnepélyes ígéretét.