A bizalom mily érzése is hathatta át Szent Bonaventurát, ki Üdvözítőnk és szeretetteljes szószólónk, Mária iránt oly nagy szeretettel lángolt! „Ha Isten akárhányszor is a pokolnak szánt volna engem – kiált fel – mégis nyugodt lennék, mert tudom, hogy nem bírja megvonni szeretetét attól, ki Őt szereti és teljes szívből keresi; saját szeretetemmel kívánom Őt magamhoz fűzni; nem akarom Őt elhagyni, míg meg nem áldott, úgyhogy nem lesz képes elhagyni anélkül, hogy el ne kísérjen. Ha mást nem, engedd meg, legalább sebeiben akarok elrejtőzni, s ott óhajtok maradni, hogy Önmagában találhasson meg engem.” Végzetül a következőket fűzi hozzá: „Ha Üdvözítőm bűneim sokasága miatt nem akarna lábainál megtűrni, akkor az Ő szent anyja, Mária előtt térdelek majd le, s mindaddig nála maradok, míg el nem nyertem bűneim bocsánatát. Miként az irgalmasság anyja soha nem bírta könyörületét az emberek nyomora láttára elnyomni, s a segítségért könyörgő nyomorultakat magától kielégítetlenül elbocsátani, épp úgy most se képes erre; s éppen ezért, ha nem is lenne rá kötelezve, részvéttől áradozó szíve biztosan nem fog felhagyni vele, hogy Fiától bűnbocsánatot eszközöljön ki számomra.” (S. Bonav. P. 3. Stim. div. amor. c. 13.) „Tekints tehát, – fejezzük be Euthyniusszal (Or. de Deip.) – tekints reánk irgalmas szemeiddel, óh szeretett anyánk Mária, mert gyermekeid vagyunk s minden reményünket beléd helyeztük”