Ha tehát Mária a mi anyánk, akkor azt is megfontolás tárgyává kell tennünk, mily nagy szeretettel viseltetik irántunk. A szülőknek gyermekeik iránt érzett szeretete a természet követelménye. Ezért Szent Tamás megjegyzése szerint nem találunk oly isteni törvényt, mely megparancsolná a szülőknek, hogy gyermekeiket szeressék, míg a gyermekeknek parancsolva van, hogy szüleiket szeressék; a gyermekek iránti szeretet oly mélyen bele van oltva az emberek természetébe, hogy Szent Ambrus szerint még a vadállatok is szeretik kölykeiket. A természetbúvárok szerint, ha a tigris meghallja a vadász fogságába jutott kölykeinek hangját, a tengerbe veti magát s elúszik a hajóig, melyben azok tartózkodnak. Lehetséges‑e, kiáltja felénk Mária, hogy én titeket, kik gyermekeim vagytok, megszűnjelek szeretni, mikor még a tigris se tudja elfeledni kölykeit: „Vajon elfeledkezhetik‑e az asszony magzatáról, hogy ne könyörüljön az ő fián? és hogyha ez elfeledkeznék is, én még sem feledkezem el rólad.” (Iz 49,15) S ha megtörténhetnék is a lehetetlenség, hogy ti. egy anya megfeledkezzék gyermekéről, még mindig lehetetlen, hogy én ne gondolnék mindenkor az olyan lélekre, melyet gyermekemmé fogadtam.
Mária a mi anyánk, ha nem is testileg, de szereteténél fogva: „Én a szép szeretet anyja vagyok.” Irántunk való szeretete teszi, hogy anyánkká lesz; épp azért dicsekszik vele, hogy ő anyja a szép szeretetnek, mert a legforróbb szeretettel lángol érettünk, kiket gyermekeivé fogadott. Ki tudná azt egyáltalán leírni, mily nagy szeretettel viseltetik irántunk, nyomorultak iránt Mária? Chartresi Arnold szerint Mária Krisztus halálánál végtelen vágyat érzett, hogy szeretetből Fiával együtt érettünk meghalhasson. (Arnold tract. de Verb. Dom.) „Igen, – fűzi hozzá Szent Ambrus – míg a Fiú kínjai közt a kereszten függött, azalatt Mária irántunk való szeretetből életét kínálta oda a hóhéroknak.” (S. Ambros. de Instit. Virg. c. 7.)