A megbocsátásnak legnyilvánvalóbb jele s többnyire szükségképpeni megnyilatkozása a forma szerinti kibékülés.
Elsősorban a sértőre hárul a kötelesség, hogy azt keresse, illetőleg arra, aki inkább vagy előbb sértett. A megsértett fél pedig tartozik keresztény szeretetből a felajánlott békejobbot valamely módon elfogadni és pedig mindjárt, hacsak a megbántás által okozott nagy lelki fájdalom bizonyos húzódozást s haladékot nem tesz érthetővé s menthetővé.
Chantal Szent Franciskának, az „erős asszonynak” is tetemes időbe került, míg azt, ki férjét véletlenül meggyilkolta, maga elé bocsátá s a megkérlelést külsőleg is elfogadá. De aztán annál fényesebb jelét adta hősi lelkének, midőn a gyilkos gyermekét keresztvízre vitte s így vele ő, a bárónő, lelki rokonságra lépett.
Minthogy pedig a gyakorlatban sokszor alig lehet megállapítani, ki a sértő és ki a sértett, ne várja egyik fél sem, míg a másik közeledik hozzá, hanem kövesse Urunk bölcs utasítását: „Ha ajándékodat az oltárra viszed és ott eszedbe jut, hogy atyádfiának van ellened valamije: hagyd ott ajándékodat az oltár előtt és menj előbb megbékélni atyádfiával”. (Mt 5,23.24)
Tegyük ezt annál inkább, mert az önszeretet igen gyakran vakít s mindenik féllel azt hiteti el, hogy ő az ártatlan.
A kibékülésnek egyetlen módja némelykor a bocsánatkérés. A gyermek, az alattvaló ez elől ki nem térhet. Többnyire azonban elég, ha közeledésünknek egyéb jelét adjuk s viselkedésünkkel eláruljuk, hogy komolyan sajnáljuk az ejtett sérelmet. A felebbvaló, ha a sértésen kívül egyéb kárt nem okozott, barátságos magatartásával alattvalójának mindig megadja a szükséges elégtételt.
A bocsánatkérés közvetítő által is megtörténhetik. Ha magunk megtettük a lépést haragosunk kiengesztelésére, megmutattuk készségünket a békülésre, ámde visszautasítással találkoztunk, a felelősséget a másik félre hárítottuk s nyugodtan járulhatunk a szentségekhez.