Lichtwer szép költeményében a következő kis tanulságos legendát beszéli el: Gazdag édesapa három fia között szétosztja az örökséget. Remek gyémántját azonban külön annak tartja fenn, aki ezt a legnemesebb ékkövet a legnemesebb jótettel érdemli ki. A fiúk aztán világnak mennek. Majd otthonukba visszatérve, az egyik azzal számol be atyjának, hogy valakinek, ki összes vagyonát rábízta, mindent hiánytalanul, becsülettel visszaadott. „Kötelességed volt” – felelt röviden az apa. „Én – állott elő a másik – gyermek után ugrottam a vízbe, hogy azt kimentsem onnan.” „Dicséretreméltó tett volt, de nem valami különösen nemes” – volt az apai válasz. A harmadik elbeszélte, hogy halálos ellenségét mélységes örvény szegélyén látta aludni; nem lökte le, hanem felébresztette s kimentette a halálveszélyből. „Tied a gyémánt – szólt az atya. – Mert nemesebbet az ember mit tehet, mintha ellenségének rosszért jóval fizet.”
Ez a kis mese megadja a választ arra a kérdésre, vajon a szeretet rendjében, melyről az imént tárgyaltunk, jut‑e hely az ellenségeknek is.
A pogány világ jóllehet itt-ott kénytelen volt az ellenségszeretetben megnyilatkozó nagyság előtt meghajolni, annak általánosan kötelező voltát nem ismerte el.
Mikor Lysander spártai királynak szemére hányták, hogy ellenségeinek tett esküjét megszegé, így válaszolt: „Azzal a rosszal, melyet ellenségnek teszünk, nem vétünk az igazságosság ellen sem az istenek, sem az emberek előtt”.
Marcus Antonius római császár kétségkívül a kereszténység hatása alatt bocsátott meg Avidius Cassiusnak, ki magát ellencsászárnak tolta fel. Mikor bosszúra izgatták, így szólott: „Azt nem teszem; ellenkezőleg megbocsátok neki, mert egy császár nem tehet istenibbet, mintha kegyesnek bizonyítja magát; ez istenné teszi őt a földön”. (Scherer: Exempl. Lesik. 1031.)
Az Ószövetség népe, habár a törvény a fülébe harsogta: „Ne keress bosszúállást, se meg ne emlékezzél polgártársaid igazságtalanságáról” (Lev 19,18) s jóllehet, az ellenségszeretetnek legszebb példáit látta maga előtt egy Jákob patriarchában, Ezsauban, Dávid királyban, ámde annak tiszta fogalmára fel sem emelkedett. A zsidó feljogosítva érezte magát, hogy gyűlölje népe s vallása ellenségeit.
Csak Jézus Krisztus befejezett tökéletességű tana, vallása adott e tekintetben is a világnak követendő tévmentes szabályt s utolérhetetlenül szép példákat.
„Hallottátok, hogy mondatott: Szeresd felebarátodat és gyűlöljed ellenségedet.
Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket és jót tegyetek azokkal, kik titeket gyűlölnek és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért; hogy fiai legyetek atyátoknak, ki mennyekben vagyon, ki az ő napját felvirrasztja a jókra és gonoszokra és esőt ad az igazaknak és hamisaknak.” (Mt 5,43.44)
„Hogyha ti meg nem bocsátotok, a ti Atyátok, ki mennyekben vagyon, sem bocsátja meg bűneiteket.” (Mk 11,26)
Ellenségnek itt azt nevezzük, aki bennünket gyűlöl, megbántott, velünk igazságtalan volt, nekünk szándékosan kárt okozott.
Ellenben tévesen neveznők ellenségünknek azt, aki bennünk nem a személyt, hanem egynémely rossz tulajdonságunkat helyteleníti, megrója; vagy akit mi erkölcsi vagy egyéb fogyatkozása miatt kevésbé szívlelünk.
Midőn az Úr törvénye, melyet az imént idéztünk, bennünket az ellenségszeretetre kötelez, úgy a belső jóindulatot, mint annak külső megnyilvánulását megköveteli tőlünk.
Ami a belsőt illeti, szoros értelemben megfelelünk kötelességünknek, ha az általános felebaráti szeretetből, imáinkból ellenségünket sem zárjuk ki, ha készek vagyunk szükség esetén őt is segélyezni.
A külső szempontjából megtesszük, amivel szorosan tartozunk, ha nem tagadjuk meg ellenségünktől a szeretet közönséges jeleit, minők például a köszöntésnek, megszólításnak viszonzása s azok a társadalmi szolgálatok és érintkezések, melyek sértés nélkül senkivel szemben sem mellőzhetők.
A szeretetnek különös jelei azonban, aminők a vendégül hívás, látogatás, nyájas társalgás senkivel s így ellenségeinkkel szemben sem kötelezők, legfeljebb oly ritka esetben, midőn a kitérés előlük nyilván haragot, gyűlöletet árulna el.