Midőn a segélynyújtás sorrendjét állapítjuk meg, tekintetbe kell vennünk a reánk szoruló személyeket s azoknak hozzánk való viszonyát.
Általában véve előbb és inkább kell azokon segítenünk, akikkel minket a Gondviselés szorosabban egybefűzött.
A legerősebb kapcsot – mikor a segélynyújtásról van szó – a test s vér alkotja. Itt ismét legelső helyen áll a feleség, akiért az ember elhagyja atyját, anyját, aztán következik a gyermek, a szülő, a testvér, végül a többi rokonság. De mégis, midőn a végső szükségről van szó, Szent Tamás tanítása szerint a szülő részesítendő előnyben, mint akinek, Isten után, létünket köszönjük. (2–2 q 26. a. 6–11.)
A test és vér kapcsa után következik a lelki, erkölcsi, végül a polgári összeköttetés.
Nem vádolható tehát szűkkeblűségről, hanem inkább a józan ész és hit elvei szerint cselekszik az, aki inkább segíti családtagját, rokonát, hitsorsosát, az erényest, a honfitársat, mint másokat, hacsak a rendkívüli szükség ennek a rendnek megmásítását nem követeli.