Vannak elemi igazságok s tulajdon érzékeink által szerzett tapasztalatok, melyek felett józan ésszel kételkedni nem lehet. Nem ilyenek a hit dolgai. A kinyilatkoztató Isten s a tévmentes Egyház tekintélye folytán ugyan mindennél bizonyosabbak, de nem oly világosak, hogy gyarló emberi elménk előtt egészben vagy részben homályba ne merülhetnének. Bármennyire beláttunk s szinte meggyőződtünk arról, hogy Isten s az ő Egyháza nem tévedhet s minket meg nem csalhat, mégis megeshetik, hogy lelkünket önkénytelenül is a bizonytalanság bizonyos szédülete fogja el. Szóval elkezdünk inogni és kételkedni.
Mit tartsunk a hitbeli kétségekről?
1. Katolikus embernek soha sincs oka s joga lelkét szándékos és öntudatos kétségnek adni át. Isten s az Egyház tekintélye, melyet a kegyelem segélyével egyszer már megismert, kizárja a tévedés lehetőségét s így minden szándékos kétséget is.
Sohasem szabad tehát oly feltevéssel kutatnunk, hátha Egyházunknak nincsen igaza.
Egészen más a helyzete a protestánsnak, aki tulajdon hite tanítása szerint a szabad vizsgálódás alapján áll. Neki tehát joga s kötelessége kételkedni s kutatni, míg az igazságot maga meg nem találta. Felekezete kezébe adja a Szentírást, amelyben a Szentlélek állítólagos vezérlete mellett megkeresheti, amit hinnie kell.
2. Amint a katolikus ember szándékosan kételkedik és feltételezi, hogy Egyháza tanításában valami hamis is lehet, súlyosan vétkezett hite ellen, lélekben eretnek lett. Ily értelemben igaz az, hogy aki hitében kételkedik, hitét elvesztette.
Ugyanezt kell állítanunk azokról is, kik az úgynevezett indifferentizmus, vagyis hitközöny elvét vallják. Ezek ugyanis minden vallást, bármennyire ellentmondanak is azok egymásnak, egyformán igaznak s jónak tartanak s így voltaképpen valamennyinek igazságát, bizonyosságát kétségbe vonják, beleértve a katolikus Egyház tanítását is. A hitközöny egyik köznyelven forgó hamis jeligéje: „Egyre megy, akármit hiszünk, a fő az, hogy jót cselekedjünk”. Mintha bizony a legszükségesebb jócselekedet nem éppen az volna, hogy meghódoljunk a kinyilatkoztató Isten végtelen tekintélye előtt.
3. Aki szándéktalanul kételkedik, tehát anélkül, hogy szabad akarata hozzájárulna, küszköd kétségeivel s el van határozva, hogy hű marad hitéhez, az ilyen egyáltalán nem vétkezik, sőt nagy érdeme van Isten előtt.
Akárhány szent is elszenvedte ezt a megpróbáltatást mely egyike a legkínosabbaknak a lelki életben. Az annyira hitből élő Páli Szent Vince hosszabb időn át gyötrődött a hit elleni kísértésben, önként ajánlotta fel erre magát Istennek, hogy így másvalakit csupa irgalomból ily kereszttől megszabadítson, aki lelki vigaszért ez ügyben hozzá fordult. És a szent, hogy a szinte hemzsegő hitellenes kísértéseket, melyek mint a darazsak támadtak lelkében, könnyebben elhessegesse, a hitvallást leírva, keblébe rejtve hordozta. Olykor-olykor aztán rátette kezét szinte észrevétlenül. Így juttatta kifejezésre, hogy hinni akar, s a kísértést visszautasítja. Liguri Szent Alfonz is, a kiváló hittudós aggkorában oly heves és erőszakos kísértéseket szenvedett a hit ellen, hogy a küszködésében hallatott „hiszek! hiszek!” kiáltásai az egész házban visszhangzottak. Szalézi Szent Ferenc is oly kényes és nehéz kísértést tapasztalt hite ellen, hogy annak mikéntjét soha senkinek elmondani nem merte, nehogy mást veszélybe döntsön.
4. A hitellenes beszédek, ha azokban a hitágazatokban való szándékos kétség vagy hittagadás van kifejezve, valóságos eretnekké tehetnek, súlyos bűnök s az Egyházból való kiközösítés büntetését vonják az illetőre.
Azonban nem ritkán „hitetlen beszédeknek” szokták nevezni azokat az elszólásokat is, melyek csupán bizonyos egyházi szokásokat, egyházi személyek eljárását, rossz papokat, visszaéléseket bírálnak s ócsárolnak. Nagyon világos, hogy ezek még nem eretnekségek, jóllehet nem ritkán az egyházias gondolkodásmód és érzület hiányát árulják el. Aki szereti Egyházát; némely sebeket inkább leplez s inkább oda fordul panasszal, ahol a bajon segíteni tudnak. De megeshetik az is, hogy valaki téves lelkiismerete s rosszhiszeműsége folytán tényleg a hit ellen is vét az ilyen beszédekkel.
Vannak olyanok is, kik hitbeli nehézségeik felvetését s a megnyugtató válasz keresését szintén hitellenes beszédnek minősítik. Hogy minő alaptalan ez a felfogás, magyarázni szinte felesleges.