„Egyéb juhaim is vannak, melyek nem ez akolból valók; azokat is el kell hoznom…” (Jn 10,16) Így fejezte ki a jó Pásztor szíve hő vágyát a lelkek után, kik Egyházához még nem tartoznak. Ezt az érzületét közli mindazokkal, kik őt szeretik. Valamennyi, legyen az egyházi vagy világi, férfi vagy nő, felnőtt vagy gyermek, lángol a hő vágytól Krisztus országát kiterjeszteni, neki visszahódítani azokat, kik veszendőbe mentek. Ezek bizonyára nem vallják azt az oktalan elvet, hogy „mindenki maradjon abban a hitben, melyben született”, hanem Istennel együtt kívánva kívánják, hogy „minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson”. (1Tim 2,4)
Ámde mit lehetne s kellene e tekintetben tennünk? Csak néhány általános megjegyzésre szorítkozhatunk.
Előre kell bocsátanunk mindjárt azt, hogy nem a rendes módja a térítésnek a vitatkozás.
A nyilvános vitákat, melyek régente szokásban voltak s nyilvánosan, közönség előtt mentek végbe, csupán a római pápa vagy sürgős esetekben a megyéspüspök engedélyével szabad rendezni. (S. Officium 1886. jan. 26.) De még a magán jellegű vitákat sem javallja az Egyház. (Vö. 1325. kánon 3. pont.) A vita alig hódított meg valakit az igazságnak, hanem igen sokat csak annál csökönyösebbé tett tévedésében.
A helyes módja mások megtérítésének a) a sok s buzgó ima a tévelygőkért, főleg, ha az vezekléssel kapcsolatos. Ez esdi le az isteni kegyelmet, mely még a kősziklát is meg tudja lágyítani. Szent Teréz s a többi szentek mennyit esdekeltek, sírtak s vezekeltek a bűnösök, eretnekek s aposztaták megtéréséért és hogy mily nagyszerű eredménnyel tették, ezt az utolsó ítélet fogja napfényre hozni.
b) A jó példa. A régi pogányokat is ez, nevezetesen a testvéries felebaráti szeretet megható példái nyerték meg a krisztusi igazságnak. „Nézzétek – szóltak egymáshoz –, ezek a keresztények mennyire szeretik egymást!”
c) Ami a hitetlenekkel s eretnekekkel való érintkezést illeti, a csábítókat, bujtogatókat, konkolyhintőket kerüljük, mint a tüzet. Ezek sokkal nagyobb kincsünkre törnek, mint a rablók s gyilkosok. Ne bízzunk nagyon okosságunkban. A bűnbeesés előtt még a lángelméjű Évát is megcsalta az ördög. A szentek példája s tanácsa is erre ösztönöz. Mikor Szent Polikarp vértanút az eretnekvezér Marcion az utcán megkérdé: „Ismersz‑e minket?” „Ismerlek, ördög elsőszülötte” – felelt a szent s tovább ment. Szent Antal apái is annyira irtózott a korabeli eretnekektől s szakadároktól, hogy közelükben sem akart maradni. Sőt maga Szent János evangélista így nyilatkozik az eretnekekről: „Ha ki hozzátok jő és e tudományt nem hozza magával, ne fogadjátok őt hajléktokba és ne is köszönjetek neki”. (2Jn 10) Azért holmi nazarénus, baptista, üdvhadsereg stb. apostolokkal szóba ne álljunk s irataikat, lapjaikat nyomban ítéljük tűzhalálra. Aki a harapós ebhez közelít, maga lássa, ha megharapja.
d) Ámde annál nagyobb részvéttel legyünk az elcsábítottak s jóhiszeműek iránt.