Jézus Krisztus Egyháza az ő tulajdon szavai szerint olyan, mint a hegyen épült város, mely mindenkinek figyelmét magára vonja, aki nem akar szándékosan vakoskodni. Fenséges kupoláját egekbe nyúló keresztjével az igazság, szentség s szeretet dicsköre ragyogja be immár majdnem kétezer éve. Honnan van mégis, hogy annyian távol maradnak tőle, sőt gyűlölik, s ha rajtuk állana, lerombolnák azt? Reámutatunk a hithagyás és eretnekség rendes okaira. Ezzel egyben megadtuk a legfőbb akadályokat is, melyek számtalannak útjában állnak, hogy az Egyházba visszatérjenek.
a) Első ezek között s legközönségesebb az anyagiakba való elmerülés. Az állati ember, „a test szerinti ember nem fogja fel azt – mondja Szent Pál – mi Isten Lelkéé, mert az bolondság előtte és nem értheti, mert azt lélek szerint kell megítélni”. (1Kor 2,14) A hitetlenség azzal kecsegteti az embert, hogy az ő pártjára állva teste, érzékei kénye-kedve szerint élhet, s senki fiának felelősséggel nem tartozik. A felekezetek is többnyire felmentik híveiket attól, ami nehéz a természetnek. Míg az igazi világreformátorok példával s szóval penitenciát s szent szigort hirdettek, a protestánsok atyamesterüknek, Luthernek különös érdemül róják fel, hogy „az embert visszaadta magának”, „helyreállította azt a régi embert”, akit a katolikus hit halálra ítélt. Szent Pál igéi szerint: „Akik pedig Krisztuséi, testüket megfeszítették a vétkekkel s kívánságokkal együtt”. (Gal 5,24) Az újmódi apostolok leemelik az embert erről a keresztről: elengedik az önsanyargatást, a böjtöt, a gyónást, feloldják a házasság szent bilincsét, nevetségessé teszik a szüzességet, a fogadalmakat s megtanítják híveiket, hogy szenvedélyeik kielégítéséért nem is felelősek. Széchenyi Istvánunk, miután Debrecenben csupa kíváncsiságból meg-meghallgatta a kálvinista prédikációt, egyszer erre a jellemző nyilatkozatra fakadt: „A katolikusok prédikációját nem értem, de ezeket nagyon is értem: túlságosan emberszagú!”
Ez magyarázza s teszi könnyen érthetővé a protestantizmus szomorú sikereit, melyekkel kezdettől fogva napjainkig a világot botránkoztatja. Már Erasmus megjegyezte: „Úgy látszik, a reformációnak nem volt egyéb célja, mint a szerzeteseket s apácákat megházasítani s a nagy tragédia akként végződött, mint a vígjátékok, amelyekben az utolsó felvonásban mindenki megházasodik”.
b) Nevezetesen két szenvedély csinálja az aposztatákat s eretnekeket: az érzékiség s kevélység. Az igaz hitnek e kettőnél nincs esküdtebb ellensége. Vagy miért hódít a hitetlenség annyira éppen az ifjúság között? „Alig serdül fel az ifjú, képtelen még érett gondolatra, komoly vizsgálódásra és azt, amit Bossuet, Pascal, Fénélon, Descartes, Newton, Leibnitz, Euler a legmélyebb kutatás után hittek, ő már elveti. A hatezer éves vallásos hit, a tizennyolcszázados kereszténység s a hitből származott csodaművek előtte mind hazugság, sötétség, babona. Megtekinti a kereszténységet vagy talán tekintetre sem méltatja, ítél felette és elveti.” Miért? Megadja reá a feleletet Musset Alfréd, az ismert író: „Még mint ifjú, utálatos erkölcsi kórban szenvedtem … Hacsak magam szenvednék, hallgatnék, de mert ezrek mások is hasonló bajban szenvednek, írok ezeknek… Nem valék még tizenhét éves és már semmi hitem sem volt”. E kettő között: hitetlenség, erkölcstelenség csak a vak nem látja az összefüggést.
A másik fő hitgyilkos szenvedély a gőg, a kevélység. A hit ugyanis a kegyelem műve; ámde „Isten a kevélynek ellenáll s az alázatosaknak pedig kegyelmet ad”. (1Pét 5,5)
Midőn Döllinger egész fiatalon a müncheni egyetemre került tanárnak, Ringseis orvosprofesszor így szólt Sailerhez, a későbbi regensburgi püspökhöz: „Azt hiszem, nagy nyereség az egyetemre a fiatal Döllinger”. Sailer erre csak annyit felelt: „Kevély!” És íme, Döllinger, ki a katolikus Egyházat annyi jeles munkával védelmezte, csupa sértett gőgből aposztata s az úgynevezett ókatolikus eretnekfelekezet atyamestere lett. Midőn agg korában esdve kérték barátai, hogy az Egyházzal kibéküljön, így válaszolt: „Mit mondanának akkor az emberek?”
c) Számtalanokat a tudatlanság s elfogultság szakasztott el az Egyháztól s tart távol annak édesanyai kebelétől. A protestantizmus is ott zsákmányolt tömegesen, ahol a szegény nép alkalmas pásztorok híján a hitben teljesen járatlan volt s nem is tudta az igazságot a tévelytől megkülönböztetni. Ahol a szegény áldozatokat idejekor fel lehetett világosítani, nyomban visszatért Krisztus aklába.
Ma is hány protestáns, szociáldemokrata stb. válnék buzgó katolikussá, ha alkalom nyílnék őket oktatni s felvilágosítani s ha az agitátorok, protestáns prédikátorok s könyvek által terjesztett elfogultság az igazság fénysugarait lelküktől már eleve el nem terelné.
d) Még csak a rossz könyvek s iratok hitromboló hatására akarunk kitérni.
Példa erre a három Belzebub testvérnek (ahogy magukat nevezték), Voltaire-nek, Diderot-nak s d’Alambert-nek gyászos szereplése. Arra törekedtek, hogy a keresztény hitet az emberek szívéből kiirtsák. Számos vallásellenes könyvet írtak, melyet jobb ügyhöz méltó buzgalommal terjesztettek. A tanítók is kaptak ingyen szállítmányokat, hogy a gyermekeknek ingyen osztogassák s felolvasásokat tartsanak belőlük a nép előtt. Meg is lett csakhamar az eredmény. Lassankint a társadalom minden rétegében elterjedt a hitetlenség, mely nemcsak Franciaországot, hanem egész Európát megmételyezte s egyik forradalomból a másikba dönti.
A sajtó manap is a hit ellenségeinek leghatalmasabb fegyvere. Nap-nap után iszonyú eréllyel terjeszti a hitközöny, kételyek s hitetlenség mételyét, átitatja a lelkeket hamis elvekkel és elfogultsággal s így mérhetetlenül megnehezíti az Egyház lélekmentő működését.
Ez a rövid kis áttekintés is a hithagyás s eretnekség okairól, beigazolja a protestáns Fritz William szavait: „Az átmenet az Egyházból valamely felekezetre igen gyakran vétek útján történik, de az átmenet valamely hitfelekezetből az Egyházba mindenkor az erények útján megy végbe”.