Az iskolának azonban a szülő helyettesítőjének s képviselőjének kell maradnia, a szülő vallási meggyőződése szerint nevelnie s tanítania. Azért is a katolikus szülőknek feltétlen joguk van a katolikus iskolára. Nem vonjuk ugyan az állam ellenőrző jogát kétségbe. Az állam közegei által utána nézhet, hogy az iskola nevel‑e számára alkalmas és hű polgárokat, de a természet adta szülői jogot el nem kobozhatja. Hiszen az állam célja, hogy polgárait kiszolgálja, nem pedig, hogy mint valami Moloch, mindenüket, még gyermekeiket is elnyelje.
Azonban a katolikus szülőknek nemcsak joguk van a katolikus jellegű alsó s felső oktatásra, de egyben főbenjáró kötelességük is gyermekeiket csak oly iskolába küldeni, ahol hitbeli meggyőződésük s tiszta erkölcsük óvva, támogatva lesz s hajótörést nem szenved.
Ha pedig csupán állami, semleges vagy másvallású iskolák állanak a szülők rendelkezésére, egyedül a megyés főpásztoroknak áll jogukban a Szentszéktől kapott utasítások szerint megállapítani, vajjon milyen körülmények között szabad az ily iskolákat látogatni s mily óvintézkedéseket kell alkalmazni, hogy a romlás veszélye elkerülhető legyen. (1374. kánon.) Így pl. újabban az Egyház megengedte, hogy az angol katolikus ifjúság bizonyos elővigyázati intézkedések betartásával az oxfordi és kanterburi egyetemeket látogathatja, minthogy hazájukban nincs katolikus egyetem.
Súlyosan vét tehát a szülő és feloldozásra nem érdemes, aki gyermekét nagy szükség s kellő körültekintés nélkül protestáns, zsidó vagy akár oly állami iskolába adja, melyben másvallású, hitetlen, vallástalan, aposztata tanerők tanítanak. A szülő nem nyugtathatja meg lelkiismeretét azzal, hogy ily intézetekben katolikus hitoktató is működik.
Súlyos felelősség terheli továbbá a katolikusokat, akik, hogy bizonyos áldozatoktól magukat mentesítsék, iskoláikat az államnak vagy a politikai községnek, főleg ha az vegyes vallású, kiszolgáltatják. Megeshetik ugyan, hogy időközönkint az államtól buzgó, hite szerint élő tanerőket kaphatnak, de nem ritka eset, hogy az állam protestáns, zsidó, vallástalan tanítókat vagy tanítónőket küld majdnem tisztán katolikusokból álló község nyakára, akik aztán munkába veszik a zsenge gyermeki lelket; de legalább is jópéldát nem adhatnak, sőt talán tiltott viszonyban (pusztán polgári házasságban) élve, az egész katolikus közönséget botránkoztatják.
Nyugodt lelkiismerettel engedheti át a szülő fiát, leányát ily kezeknek? Ilyféle állami iskola állhatott fenn a katolikus iskola mellett 1579-ben a belga St. Hubert községben. Két gyermeknek szélhűdött, vak édesanyja gyötrődött ugyanott penészes szalmazsákján. Fekvőhelyéhez lépnek: „Vagy add gyermekeidet az állami iskolába, vagy pedig beszüntetjük tartásdíjadat a szegénypénztárból!” És az édesanya? „Tehát vagy nyomorult életemet kell odaadnom, vagy a gyermekeim lelkét! Üssetek hát agyon, ha van bátorságtok, de gyermekeim a katolikus iskolába fognak járni!” Veszélyesek az ifjúságra nézve az ún. koëdukációs (–együttnevelő) iskolák is, amelyben fiúkat s leányokat, hogy „erkölcsi érzéküket megedzzék, egymást finomságra neveljék” stb. ugyanazon tantermekben s ugyanazon padokban vegyesen oktatják. Mi egyéb ez, mint az áteredő bűnnek s káros következményeinek gyakorlati tagadása? Aki az emberi természetet igazán ismeri, be fogja látni, minő rombolást vihet végbe ez a „modern” rendszer a serdülő ifjúság lelkében s mily bölcs oka volt a Szentszéknek, hogy a koedukációs iskolákat az amerikai püspöki karhoz 1875. jún. 30-án intézett utasításaiban szintén elítélje.
Ugyanazon szellem, mely a koedukációt szorgalmazza, sürgeti az ifjúságnak közös, iskolai nemi felvilágosítását is. A szülőknek viszont szent joguk és kötelességük gyermekeik legdrágább kincse, lilioma ellen irányuló eme merényletekkel szemben erélyesen állást foglalni.
Ezzel azonban korántsem akarjuk mondani, hogy a nemi felvilágosítás annak idején s helyén a maga módjával végbe ne menjen. A nemi életre vonatkozó teljes tudatlanság ugyanis a gyermeki szív tisztaságára épp oly veszélyes, mint a korai felvilágosodás.
Ezt a kényes és sok tapintatot igénylő feladatot a gyermek tulajdon szülei, illetőleg lelkiatyja vannak hivatva megoldani. Ezek ismerhetik ugyanis a gyermek testi s lelki fejlettségének fokát, amelyhez a felvilágosításnak alkalmazkodnia kell. Az esze használatát elért gyermeknek egyelőre elég, ha azt tudja, hogy atyjának s anyjának közös gyermeke. Az ösztönösség jelentkezésekor oszlassuk el ügyesen a gyermek lelkében azt, ami az egész dologban titokzatos, ami a kíváncsiságot s képzeletet ingerli. Adjuk meg neki a módokat s eszközöket, amelyekkel ébredő érzékiségét féken tarthatja s a reája mind sűrűbben törő veszélyeket elhárítja. A gyakori szentgyónás s áldozás e korban szinte nélkülözhetetlen.1 Jól nevelt, testileg is edzett ifjaknál s főleg leányoknál a szent s boldogító, számtalan kísértéstől mentesítő tudatlanság meglehetősen hosszú ideig kihúzható. A teljesen kifejlődött, főleg házasságra készülő fiatalokkal az apa, anya s lelkipásztor a szükséges, hasznos ismereteket a nemi életet illetőleg, bár szemérmesen, de érthetően közölje. Mindenkinek tudnia kell, mire vállalkozik. A felvilágosítás minden fokán nagyon fontos, hogy a Teremtő bölcs s nagy munkájáról, amellyel az emberi nem fennmaradását s terjedését eszközli, szent tisztelettel szóljunk. Ezzel elkerüljük s megakadályozzuk azt a nem kis veszélyt, hogy a gyermek lelkében bizonyos lebecsülés és megvetés ébred a házasság, sőt szülői iránt, ami nemcsak a kegyeletet sérti, hanem egyéb következményeiben is végzetes lehet.
1 Alkalmas olvasmány is sokat segíthet. Dr. Tóth Tihamér: „Tiszta férfiúság” című pompás könyvével számtalan fiatal ember örök háláját érdemelte ki.