a) „És íme egy ember vala Jeruzsálemben, Simeon nevű, igaz és istenfélő férfiú” (Luk. 2,25). Öreg, őszbeborult ember, nemcsak az évek dere van fején, de a tapasztalatok, küzdelmek, csalódások terhe a lelkén. Emberileg szólva, mondhatni: fáradt ember. Látta a világot, ismeri gonoszságát; szemei előtt szenvedtek kis bűnösök s uralkodtak nagy gonosztevők; látta a bűnt s az erényt bíborban s rongyokban; de ő maga „igaz s istenfélő” volt, tehát értelmes is s kötelességtudó is volt. Értelmem is, hitem is, kötelességtudásom is azt mondja: ne a bűnt, hanem Istent nézd s a szerint tégy. Ha szemét van körülötted, sebaj, nyílj ki s légy virág rajta; ha felhős s ködös a táj, sebaj, szárnyad van, lendülj a felhők fölé! „Istent féld s tartsd meg az ő parancsait – mert ez az egész ember” (Eccl. 12,13).
b) „Várván Izrael vigasztalását s a Szentlélek vala őbenne.” A szívtisztaság ad bizalmat s halhatatlan reményt a léleknek. A remény a lélek kizöldülése s tavasza. A remény az éber, a rugalmas lélek sajátsága. Szeme egy más világba néz s virraszt az éjben. Ösztöne, hogy akadályokon s nehézségeken át, mint a gyökér a föld rétegein keresztül, a gazdagabb, napsugaras életbe törjön. Óriási hatalom a reménylő ember; temperamentuma a küzdelem, s a legnagyobb hatalom az örök életbe törő ember. Credo… vitam aeternam! A hit akkordjai a reményben győzelmi énekké, a világítélet viharjává fokozódnak, s az isteni remény ekkor veszi el koszorúját. Ezt a reményt keltem föl magamban: remélek örök életet s isteni segítséget rá ma is!
c) „És feleletet vőn a Szentlélektől, hogy halált nem lát, mígnem előbb meglátja az Úr Krisztusát.” Nagy biztatás ez: nem halsz meg, míg meg nem látod Krisztust; azután pedig még kevésbbé halsz meg; mert aki őt meglátta, nem hal meg örökké. – Nem halok meg én sem, mert látom az Urat hitemben; a szkepszis éje nem borul rám. – Nem halok meg, nem nézek nirvánába, hanem a valóságos, szubstanciális végtelenbe. – Nem halok meg, nem öl meg az unalom; lelkem tele van értékkel s erővel. Virágos, fűszeres, tavaszos a belső világom; Isten lakik bennem, s én neki élek; reggeltől estig mindent érte teszek.
d) „És a Lélek által indíttatva a templomba jöve.” Vágya Krisztus után volt nagy kegyelmekre való távolabbi előkészülete; a Lélek indítása a jóra, a közvetlen ráképesítés. Lélektől indíttatva, vagyis természetfölötti motívumból kell eljárnom, akár templomba, akár munkámra megyek. Lélekből, nem szokásból, nem gondolatlanul, fásultan. Lélekből, mely Krisztust megtalálja s fölismerje elsősorban a templomban, az evangéliumban, szentmise-áldozatában, Oltáriszentségében. Ha lélekkel járok, akkor rátalálok s nem járok idegenben.
e) Mily jól vezet a lélek… krisztusi találkákra. A mi önző vagy érzékies lelkünk pedig el-elvezet tőle. Más örömök, más érdekek felé más-más lelkek vezetnek. Az önzés lelke a legfinomabb s legfortélyosabb, jócselekedetekben is dicsőséget hajhász, imáiban is önmagát keresi, az Isten szolgálatában is csak vigaszt szomjaz. Csoda-e, hogy nem találkozunk Krisztussal, ha ez vezet?
f) „És amikor a gyermek Jézust bevitték szülői, karjaira vevé őt.” Nem elég Jézust látni, nem elég nézni, hanem bírni,
karjainkra venni, szívünkhöz kell szorítani őt. Ki érné be a látással? Mi egy kedves gyermeket megcirógatunk s átkaroljuk: az Istent is nekünk-valóan nemcsak látni, de bírni, de átkarolni akarjuk áhitatunkban; ott akarunk lenni, ahol ő van; szólni hozzá, szívünkbe zárni őt. Ezt akarta nyujtani nekünk az Oltáriszentségben. Az itt imádkozó lélek suttogása érthetőbb, mint az orkán szava, titokzatosabb s édesebb, mint az erdő zúgása; a kápolna csendje s bensősége emberibb, mint a tengerpart s az erdőszél. Azért nekem az Oltáriszentség közelebb hozza az Urat, mint az erdő, a tenger, a csillagos ég. Emberi módon kell bírnom s élveznem az Istent.
Nem elég az igazságot látni, azt vérünkké kell változtatni; azt élvezni, abból élni kell. Mit teszek érte? Keresem, kutatom, vágyódom utána, szegődöm hozzá; szeretem, éneklem, olvasom, ízlelem, élvezem. Ehhez idő kell, s én szívesen szentelek rá időt s munkát. Akik a külső tevékenységet ennek rovására sürgetik, azok rosszul tesznek; erős, bátor, kitartó, áldásos praxisra a lélek elmélyedése s megfeszülése s a szív lefoglalása nélkül szert nem tehetek. Erőm titka a mélység, szárnyalásom a magaslatoktól van.
g) „És áldván az Istent, mondá: Most bocsásd el, Uram, szolgádat a te igéd szerint békességben, mert látták szemeim a te Üdvözítődet.” Most bocsásd el szolgádat e szolgálatból, a külső, ködös, távol vidéken végzett szolgálatból, hol éjjel-nappal készségesen szolgáltalak; szolgáltalak télen, vagyis kedélyem elborulásaiban; szolgáltalak tavaszkor s nyáron, vagyis szívem vigaszaiban; küzdve, bízva szolgáltam neked. Szívesen megyek, mert te bocsátsz el; akaratodból jöttem, parancsodra megyek; éltet a remény, hogy jobb helyre bocsátsz el. Jobb jön ez után; hisz az Üdvözítő biztosít róla. Érzem a szasszafrasz illatot a keserű hullámok felett az új világ virányairól. Üdvözlégy örök javak biztosítója, Üdvözítő! – Szívesen megválok földtől s élettől; mi tartson s mit szeressek rajtuk? Azért vannak, hogy lelkem az örök életre fejődjék rajtuk, mint fészekben a madár a repülésre. Életem olyan, mint a télen kivágott fának tönkje, várja a tavaszt s az új fakadást.
h) „Mert látták szemeim a te Üdvözítődet, kit rendeltél minden népek színe elé, világosságul a pogányok megvilágosítására s dicsőségül a te népednek, Izraelnek.” Mert téged láttalak, azért homályosultak el szemeim minden másra. Az a „más” különben is csak fátyol, csak szimbolum; legtöbbször oly sűrűn szőve, hogy az arcot mögötte sehogy sem bírom kivenni. De a hit s az imádkozó vágy, a tiszta szív s az éles szem előtt lassanként kibontakozik a „facies Christi”. Mily arc ez! Aki látta, nem kételkedik s nem retteg; testvérünk arca! „Quando veniam et apparebo ante faciem tuam!” Mikor jövök már színed elé!?
Ez az arc fölvilágosít nemzeteket. Nem mint a déli jeges sark vulkánjai, melyek hat hónapos éjben s örök télben csóválják a tüzes erupciók fáklyáját, de nem indul meg senki e fény után; te nem így; te világítsz s vonzasz. „És elmegyen sok nép és mondja: jertek, menjünk föl az Úr hegyére s ő megtanít minket útjaira és ösvényein fogunk járni” (Izai. 2,3).
i) „S mondá Máriának: Ime tétetett ez sokak romlására s föltámadására Izraelben s jelül, melynek ellene mondatik.” Romlásunk is lehet az Úr! Nem hinnők, ha életünk nem magyarázná meg, hogy eszményeink vádolóink s kegyelmeink terhünk lehetnek. Csalárd a szív… Mennyi romlás csak egy életben is, hát még a világban! Mennyi rom, ártatlanság, hűség, becsület, tisztaság, hit, remény romjai; romok közt élünk. Iszonyú hatalom a „mysterium iniquitatis!” Krisztus szegletkő, de malomkő, sőt sírkő is lehet.
Föltámadásunkra akar lenni; ez eleme; föltámaszt minden lelket: újjászül, elevenít, izzít, boldogít. Hány bűnös kel föl érintéseitől! Szentségei az élet forrásai. Ahol ő van, akiben van, az él. Spiritus et vita!
j) „A te lelkedet is tőr járja át.” Figyelmezteti a Szent Szűzet Jézus keresztjére; ez a tudat a Szent Szűz szívének már most is tőre, melyet magában hord; életáldozata. Tőre főleg az a tudat, hogy romlására is lesz szent Fia a lelkeknek. Szenved az ellentmondástól hitetlenségükben, ellentmondástól bűneinkben. Csupa ellentmondás egy-egy élet Krisztus ellen. Az ellentmondás szellemének fejét összetörte a Szent Szűz; ne szegődjem hát e szellemhez, mely ellentmond irgalomnak, tisztaságnak, szeretetnek, nagylelkűségnek, áhítatnak, bizalomnak; tőrt döfnék ezzel a Szent Szűz szívébe.