A keresztség tehát a kinyilatkoztatás tanítása szerint csakoly szükséges, hogy a kegyelmi életre s a mennyországra szülessünk, mint ahogy a testi születés szükséges, hogy e látható világra jöjjünk. Mint már Tertullián szellemesen mondja: „Mi halacskák Krisztus szerint vízben születünk”.1
Ezt a feltétlen szükségességet világosan hirdetik Krisztusnak előbb idézett, Nikodémushoz intézett szavai s a pokolbüntetés terhe alatti parancs, amellyel a keresztséget elrendeli.
A szentatyák sem taníthatták másként, mint ahogy az isteni Mestertől s apostolaitól tanulták, átvették és a Szentírásban olvasták. Így Aranyszájú Szent János így ír: „Miként lehetetlen lett volna a Vörös-tengeren átkelni, ha csoda által Izrael fiainak út nem nyílik, hasonlóképpen a keresztség nélkül a földi életből nem juthatunk el az égbe”.
„Meneküljünk azért a vízhez – mondja Szent Kelemen –, mert ez az egyedüli, ami a jövendő tűznek erejét kioltja.”
Az egyháztörténelem számos csodaesetről is beszámol, amelyekkel Isten mintegy nyomatékot akart adni amúgy is világos és határozott kinyilatkoztatásainak.
Ilyen például az uzulai csoda, amelyet az esetnek egyik koronatanúja, Szent Ágoston beszél el. „Tudunk egy csodát – mondja Szent Ágoston –, mely Uzulában, Afrika egyik városában történt. Egy asszonynak volt fia, ki még nem volt megkeresztelve. A fiú meghalt. Anyja vigasztalhatatlan volt, s fiát, ki a keresztség híján nemcsak földi, hanem örök életét is elvesztette, keservesen siratta. Azonban tele bizalommal fogta a gyermeket s elvitte Szent István vértanú templomába s ott így könyörgött: Szent vértanú, add vissza nekem közbenjárásoddal fiamat, hogy a mennyben annak színe előtt, ki téged megkoronázott, bírhassam egykoron. Míg így imádkozott s könnyei által a gyermeket inkább kierőszakolni, mint visszakérni látszott, az ismét életre ébredt. Csakhamar a papokhoz vitte; megkeresztelték ezek s feladták neki a kenetet (a bérmálás szentségét). A gyermek erre ismét a halálba szenderült. Az anya pedig oly boldog arccal kíséré őt sírjába, mintha csak Szent István vértanú karjába vélte volna fektetni.” (De Civ. Dei L. 22. c. 8.)
Hűen jellemzi a nagy egyházatyának ez az elbeszélése a hagyományt s az ősi kereszténység általános hitét is.
Egy másik hasonló történetet XIV. Benedek pápa beszél el „az Isten szolgáinak szentté avatásáról” írt híres, klasszikus munkájában.
Bizonyos Lanhie nevű pogány Kulum faluban nem akarta magát megkereszteltetni, mert – bár volt hite, de a keresztény törvényt túl súlyosnak vélte. 1734-ben december 21-én meghalt. Két nappal utóbb azonban hirtelen felült koporsójában és sürgetőleg kérte a keresztséget, kijelentve, hogy kész most már magát mindenben Isten törvényének alávetni. Mikor a változás okát kérdezték tőle, ezt így adta meg: „Kimúlásom után helyhez értem, hová nem lehetett bemennem. Ismeretlen erő visszataszított s én a pokol útján találtam magamat. Ifjúval találtam magamat szemben, ki megszólított: Miért vonakodol Isten parancsa szerint élni? Mert lehetetlennek tartom – felelem én – Jézus tanítását mindenben követni. Nem nehéz az – veti vissza az ifjú – csak meglegyen a komoly akaratod s ne szűnj meg a szükséges malasztért Jézust és Máriát kérni. És akkor bűn nélkül élhetsz. Isten megengedi, hogy megint visszatérj a testbe. Tanúságot kell tenned, hogy a keresztség szükséges és hogy mily fontos a keresztségi fogadalom megtartása”. Egy hónappal utóbb ismét magához szólította őt az Úr. A falu lakói az elbeszélt eset hitelességét esküvel is készek voltak bizonyítani.
Klaver Szent Péternek, a négerek nagy apostolának életrajzában is számos hasonló történetre akadunk.
A keresztség az üdvnek ugyan szükséges eszköze, de mégis oly értelemben, hogy azt, ha nem lehet valóságban felvenni, a vágy- és vérkeresztség is pótolhatja.
1 Az ősi Egyház Krisztust nem ritkán ιχθύς (halnak) jelképezte s nevezte. E szónak betűi görög szavakra emlékeztetnek, melyek magyarul annyit tesznek: Jézus Krisztus Isten fia, Megváltó. Tertullián erre céloz.