„E földön két csodát bámulok, állítja egy szellemes író.1 A szigetet az óceán közepén: a hullámok mennek, jönnek, feltorlódnak, zúgnak és mindig éppen jókor esnek vissza; sohasem temetik el. És az államot a szenvedélyek közepette: a gazdagok és szegények, az alattvalók és királyok szenvedélyei, gőg, irigység, nagyravágyás, fényűzés, testi vágy, vészes, szennyes hullámokként háborognak, feltorlódnak, tajtékzanak, aztán elsimulnak és elvonulnak. Miért? Mert Isten ott virraszt az emberek szívében, mennyei reményekkel csendet int szenvedélyeinknek úgy, mint fájdalmainknak és az emberi szív háborgásait egyetlen fövényszemen megtöri. Hucusque venies et non procedes amplius. Idáig és ne tovább!”
Az emberi társadalmat ostromló hullámok között alig van hatalmasabb, mint a kapzsiság, az önzés. Az enyém és tied állandó eltolódásait idézve elő, szünös-szüntelen tartó kisebb-nagyobb viharok okozója. Ezeket a viharokat töri meg, csitítgatja s simítja el az isteni örök törvény, amely a hetedik parancs által a kiegyenlítést s visszatérítést sürgetően követeli.
Visszatérítésnek nevezzük az igazságtalanul ejtett kár kiegyenlítését.
Hangsúlyoznunk kell itt ismét, amit már a Negyedik parancsban (99. oldalon) kifejtettünk, hogy csupán a „kölcsönös” vagyis amaz igazságosságnak megsértése vonja maga után a visszatérítés kötelezettségét, amely a magányosoknak egymás iránti jogait s kötelességeit szabályozza. Az állam, a fejedelem és a polgárok között tehát visszatérítési kötelezettségről csak akkor lehet szó, ha azok egynémely ügyekben mint magánfelek állnak egymással szemben.
Midőn V. Károly Antverpenből Brüsszelbe utazott, egy juhot elgázolt. A tulajdonos beperelte a császárt s a bíró megítélte a kártérítést. Midőn pedig emiatt az udvar méltatlankodott, a bíró ezt a bölcs s emlékezetes nyilatkozatot tevé: „Én, mint ember a császár alatt állok, de mint bíró csupán az igazságnak vagyok alávetve”. V. Károlynak tetszett az igazságszolgáltató függetlenségnek s bátorságnak e pompás példája s kegyével halmozta el a bírót, ki az igazságosságot még vele szemben is érvényesíteni merte.
A császár ez esetben nem mint államfő, hanem mint magánember okozta a kárt s így a kártérítésre éppen úgy kötelezve volt, mint bárki más.
1 Bougaud: Kereszténység és korunk. I. k. 226.