„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21)
„Menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden népnek és nemzetnek, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28, 20).
A misszió, a hit hirdetése és a hitre nevelés az egyház küldetéséhez tartozik, feladata minden megkeresztelt embernek, papnak, szerzetesnek és világi hívőnek. A missziós nap, missziós vasárnap a missziókért végzett imádság napja.
„Misszionáriusnak lenni annyit jelent, mint szeretni Istent teljes szívünkből, ha szükséges, egészen addig, hogy meghalunk érte. Misszionáriusnak lenni annyit jelent, hogy az irgalmas szamaritánushoz hasonlóan mi is lehajolunk minden szükséget szenvedőhöz, különösen a legszegényebbekhez és a legnyomorultabb körülmények között élőkhöz” (XVI.Benedek pápa)
A világmisszió megünneplését 1926-ban vezették be. A Katolikus Egyház 1926 óta minden évben október harmadik vasárnapján tartja a misszió világnapját. A Hitterjesztés Művének kezdeményezésére október lett a világmisszió hónapja, a hónap harmadik vasárnapja pedig II. János Pál pápa rendeletére a világmisszió vasárnapja.
„Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21)
Benedek pápa:
„Tiszteletreméltó II. János Pál a kereszténység új évezredének kezdetén határozottan megerősítette, hogy megújult elkötelezettséggel, „az első keresztények kezdeti lendületével” kell hirdetnünk az evangéliumot mindenkinek (vö. Novo millenio ineunte apostoli levél, 58). Ez a legértékesebb szolgálat, amit az egyház tehet az emberiségnek és minden egyes embernek, aki keresi léte mélyebb értelmét, hogy életét a maga teljességében élje. Ezért minden évben ugyanaz a meghívás visszhangzik újra a missziós világnap ünneplésekor.
Az evangélium szüntelen hirdetése ugyanis magát az egyházat is élteti, odaadó munkájának, apostoli lelkületének forrása, megújítja pasztorális módszereit, hogy azok minél jobban alkalmazkodjanak az új helyzetekhez – amelyekben akár új evangelizációra van szükség – és missziós lendület hassa át azokat:
„A missziós munka valóban megújítja az Egyházat, a hit és a keresztény identitás megerősödik, új lendületet és indítékot kap. A hit a továbbadás révén erősödik!A keresztény népek új evangelizációja ösztönzésre és támogatásra talál az egyetemes missziós küldetésben (II. János Pál, Redemptoris missio enciklika, 2.).”
Az evangélium üzenete minden néphez szól. Az egyház „mivel az Atyaisten terve szerint a Fiú és a Szentlélek küldetéséből származik, missziós természetű” .
„Az evangelizálás tehát az egyház különleges isteni ajándéka és hivatása; benne maga az egyház tükröződik vissza. Az egyház létjogosultságát éppen az evangelizálás adja” (VI. Pál, Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás, 14.).Következésképpen sohasem zárkózhat be önmagába. Meghatározott helyeken gyökeret ver, hogy onnan tovább lépjen. Tevékenysége által – Krisztus parancsának engedelmeskedve, a Szentlélek kegyelmének és szeretetének ösztönzésére – egészen és hatékonyan jelenvalóvá lesz minden ember és nemzet körében, hogy elvezesse őket Krisztus hitére.
Ez a feladat ma is sürgető. Sőt „az Üdvözítő missziója, amelyet az Egyházra bízott, még nagyon messze van beteljesedésétől. … az egyetemes emberiséget tekintve, ez a küldetés még csak a kezdeténél tart (és) arra kötelez minket, hogy állítsuk minden erőnket a szolgálatába” (Redemptoris missio, 1).
Benedek pápa
Elmenni az emberek közé és elvinni Krisztus szeretetét.
Az egyetemes egyház – Benedek pápa szavaival élve – a „Szentlélek sugallatára tudatában van annak, hogy Jézus munkájának folytatására hivatott; arra, hogy hirdesse Isten országának örömhírét, ami az igazságosság és béke és öröm a Szentlélekben” (2011. október 18. missziós vasárnap). Így minden keresztény, aki az Egyház tagja, egyben misszionárius is, és nem vonhatja ki magát e küldetés alól, függetlenül attól, hogy Európában, vagy bárhol él e széles földtekén.
Ugyanis az Egyház természeténél fogva missziós.
Nem tarthatjuk meg magunknak az örök élet igéit, amelyeket Jézus Krisztussal való találkozásunkban kaptunk: azok mindenkihez szólnak. Ezért a misszió az a műhely, ahol mindenkinek helye van, mert „aki befogadja Krisztust testének és vérének valóságában, az nem tarthatja meg ezt az ajándékot önmagának, hanem általa arra kap ösztönzést, hogy az Evangélium iránti bátor tanúságtétellel megossza azt másokkal” (Benedek pápa, 2005. október 23. missziós vasárnap). Valóban, semmi sem szebb annál, minthogy ismerjük, és másokkal is megismertetjük Krisztust.
De igazából mit jelent a misszió szó maga és milyen feladatokat takar?
A misszió szó megbízatást, küldetést, hittérítést jelent. Mivel Jézus az Atya küldötte (Jn 20,21), tőle megtanulhatjuk, mit jelent a misszió, és hogyan lehet teljesíteni ezt a feladatot a világban. Azonban Jézus nemcsak példát mutatott, hanem missziós parancsot is adott, mely minden hívő emberhez szól és mindannyiunkat kötelez valamilyen formában.
Szent Márk evangéliumában ezt olvashatjuk:
„Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16, 15).
Szent Máté evangéliuma pedig azzal fejeződik be, hogy:
„Jézus odalépett hozzájuk, és így szólt:
„Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig”(Mt 28,18-20).
Az apostolok komolyan vették a missziós parancsot, s vállalva minden fáradságot és áldozatot, életüket sem kímélve, hirdették az evangéliumot minden népnek, ahová csak eljutottak. Pál apostol szintén, megtérése után az egész életét a missziónak szentelte, és szó szerint az akkori ismert világ határáig jutott el.
Számára egyértelmű volt a misszió: Jézus Krisztust hirdetni, aki az Atya küldöttje – a fölkent próféta, Krisztus a Messiás, a megfeszített, aki feltámadt, és aki által van bűnbocsánat. Ő megértette, hogy semmi sem teszi az embert tökéletessé Isten előtt, csak az, hogy Krisztusban él. Pál mindent megtett azért, hogy minden nép hallhassa ezt az evangéliumot, és minden egyes ember megigazulttá válhasson Jézusban.
Az apostolok a misszió fontosságának tudatát megpróbálták a tanítványok szívébe is belevésni. Ennek példájával találkozunk a mai szentleckében, amikor Pál Timóteusnak, az ő tanítványának a következőket írja:
„Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel” (2Tim 4,1-2).
Ez a misszió lényege, és a feladat az, hogy ne csak az evangélium hallgatóivá tegye az embert, hanem annak befogadására és megélésére vezesse a Krisztusban hívőket.
XVI. Benedek pápa mondotta egy alkalommal: „elő kell segítenünk, hogy az emberek újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt”.
Ezért arról kell tanúskodnunk, hogy az Isten nem ellensége az embernek, nem korlátozni akarja szabadságunkat, és nem irigyli örömeinket, hanem fordítva, csak Ő segíthet kibontakozásunkban, és Ő tud elvezetni az igazi boldogságra.
Vagyis tanúságtételünk lényege, Szent János evangéliumának szavaival élve:
„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
Az egyetemes misszió mindig mindenkire és mindenre vonatkozik. Az evangélium nem kizárólag annak a kincse, aki megkapta, ezt az ajándékot meg kell osztani másokkal, ezt a jó hírt tovább kell adni. Ez az ajándék és egyben kötelezettség nemcsak néhányakra van bízva, hanem minden megkeresztelt emberre, akik „választott nemzetség, … szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép” (1Pt 2,9) lettek , hogy hirdessék Isten csodálatos műveit.
A mai vasárnap azokra a névtelen hősökre, üzenetközvetítőkre, misszionáriusokra gondolunk, akik életüket a kereszténység, az evangélium terjesztésére tették fel, hogy hirdessék az evangéliumot minden népnek, azokra a névtelenekre, akik az Anyaszentegyház Isten iránti hódolatát és imádatát a szolgálat által elviszik a föld minden részébe.
Ők nem csak meghallgatták Krisztus Urunk szavait:
„Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,43-44) – hanem meg is élték.
Ma Egyházunk arra figyelmeztet, hogy legalább ezen a napon anyagilag támogassuk és lélekben gondoljunk azokra a névtelen ezrekre és imádkozunk azokért, akik fáradságot nem kímélve, minden áldozatot vállalva fáradoznak Isten nagyobb dicsőségének és a lelkek üdvének a munkálásán. Miközben ő rájuk gondolunk, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit is jelent a küldetés, a misszió, amit ők hivatásként élnek meg a messzi idegenben, sokszor életüket kockáztatva, sőt napjainkban is föláldozva – Irak, Szíria területein, de a világ többi országaiban is – ahol életveszélyes kereszténynek lenni, és hogy ennek milyen szerepe van, kell, hogy legyen a mi életünkre vonatkozólag.
A küldetés, a misszió a kereszténység központi gondolata. Már az apostol szó is küldöttet jelent, Az Úr Jézus végső akarata, parancsa mennybemenetele előtt ez volt:
„Menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden népnek és nemzetnek, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28, 20).
Az első keresztények mindnyájan küldötteknek tekintették magukat. Nekünk is Szent Pál apostol szerint „Krisztus követségében kell járnunk” (2 Kor 5,20) – mégpedig a világban, az Egyházban és a családban is.
Először is küldetésünk van a világban. A kereszténység többek között azzal tűnt fel az ókori világban, hogy minden szempontból az egyetemesség, a katolicitás jellemezte. Missziós vallás volt, mely a nemzeti sajátosságok szem előtt tartásával mégis minden ember felé hangsúlyozta krisztusi küldetését.
Az ókori római birodalomra jellemző vallási „pluralizmus”, több istenhit meghozta a maga „eredményét”: végül az emberek egyik vallást sem vették igazán komolyan.
A kereszténység nemcsak nemzetek és fajok fölöttiségével keltett föltűnést küldetésének teljesítése közben, hanem azzal is, hogy egyetemes, vagyis minden emberre érvényes erkölcsi magatartást követelt meg híveitől. Nemcsak ún. „vasárnapi” vallás volt, ami megtűrte a hétköznapi pogányságot, hanem világszemléletével átitatta a mindennapi élet szövetét, mégpedig mindenkire érvényes formában.
Éppen ezért maradandó hatást az egyház ma is, küldetése gyakorlása során, csak akkor fejthet ki, ha hűséges marad az apostoli módszerhez, ami a másik ember személyének és szabadságának tiszteletben tartásával párosul és az Isten- és emberszolgálatban, az áldozatvállalásban, ha kell, akkor a vértanúságtól sem riad vissza.
Maradandó hatást ma is, csak akkor fejthet ki, ha magáévá teszi és éli a mai evangéliumi szakaszban elhangzott Jézusi kijelentést, miszerint: „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”.
Ennek tudatában írta a Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben a missziós vasárnappal kapcsolatos körlevelében:
„Krisztus tanítványai a világ minden részén ebben a távlatban tevékenykednek, fáradoznak, hordozzák a szenvedés terheit és ajándékozzák oda életüket. Ismét határozottan megerősítem, amit tiszteletre méltó elődeim többször mondtak: az Egyház nem azért végzi tevékenységét, hogy kiterjessze hatalmát vagy megerősítse uralmát, hanem azért, hogy mindenkinek elvigye Krisztust, a világ üdvösségét.
Nem akarunk mást, mint az emberiség szolgálatába helyezni magunkat, legfőképpen azok szolgálatába, akik a legjobban szenvednek, és kitaszítottak, mert hisszük, hogy „az evangéliumot hirdetni korunkban kétségkívül nemcsak a keresztény világ számára fontos, de az egész emberiség javát is szolgálja” (Evangelii nuntiandi, 1).
Az emberiség „csodálatos eredményeket ért el – a technika, az informatika és a különböző tudományok világában –, de úgy tűnik, közben elvesztette a végső valóságok és saját élete értelmét” (Redemptoris missio, 2).
Ezért hangsúlyozza Benedek pápa:
„Az Egyház küldetése, hogy reménnyel „fertőzzön meg” minden népet”.
Másodszor: küldetésünk van az egyházban.
A katolikus egyház nagy ereje abban is rejlik, hogy küldetésének eredetét nem valamiféle „demokratikus”, úgymond „népi” megbízatás alapján teljesíti, nem is az egyéni, emberi karizmák vonzerejére vezeti vissza, hanem Péter sziklájára, az apostoli jogfolytonosságra épít, ami közvetlenül visszavezethető az isteni megbízatás, azaz Jézus missziós parancsára.
A Szentlélek közvetíti a küldetést Krisztustól, ő adja az apostoli buzgóságot, és ő segíti a missziót végző személyeket abban, hogy a visszautasítások és üldözések ellenére is hűségesek maradjanak hivatásukhoz. A Szentlélek biztosítja azt, hogy mindazok, akik Krisztus szavaiban felismerték az örök életre vezető tanítást, azt ne tartsák magukban, hanem nagylelkűen továbbadják azt az igazságra éhezőknek és az örök életre vágyakozóknak.
A keresztények küldetésének a mai világban tehát isteni küldetésre visszavezethető jogi alapja van, aminek igazát az egyházra kiárasztott Szentlélek hitelesíti.
Az egyháznak, mint intézménynek is, de mint megkeresztelt személyekből álló közösségnek is, az apostoli küldetés jegyében hirdetnie kell az evangéliumot, és annak értékrendjével kell szembesítenie korunk problémáit, rámutatva a természetfölötti, örök életre vezető megoldások lehetőségére, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik.
Nem véletlenül hangsúlyozza Pál apostol tanítványának, Timóteusnak:
„Hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan”.
Harmadszor: küldetésünk van a családban.
A család kis-egyház. Születésünkkor először a családdal találkozunk és halálos ágyunkon, jobb esetben utolsóként kezünket a család felé nyújtjuk. Nem nézhetjük közömbösen a másik lelki életének alakulását. Bizonyos, hogy minden ember személyiségének belső szentélye a lelkiismeret, ami az Isten szava bennünk. Csakhogy ez képességileg van így.
Ténylegesen, hogy jól működjön a lelkiismeret, szükség van annak fejlesztésére és nevelésére. Erre pedig elsősorban az édesanya és édesapa hivatott. Az édesanyáknak meg van, azaz Isten-adta tehetségük, hogy kisgyermekkorban a jó felé tereljék a gyermek érzületvilágát. Amikor a gyermek kezd már felcseperedni, az édesapa súlyos kötelessége, hogy a gyermeket szembesítse a krisztusi értékrenddel. Képviselje a családban az egyház tanítását, az örök isteni igazságokat.
Ezért az édesapának és az édesanyának buzgó, vallását gyakorló jó kereszténynek kell lennie, akik nemcsak szóval, hanem vonzó életpéldájukkal éreztetik, hogy Krisztus követségében járnak a rábízottak között, és megéri komolyan venni Krisztus tanítását.
Ne feledjük, gyermekeink vallási nevelése akkor lesz hatékony, ha érzik, hogy szüleik nem családi szokásokra, nem is pusztán a saját szülői tekintélyükre hivatkozva állnak elő követelményekkel, hanem a „Gondviselő Atyára”, Istenre támaszkodnak. Persze a szülők keresztény küldetése nem fejeződhet be a családban. A gyermeket be kell vezetniük a nagyobb egyházi közösségbe is, nehogy azt gondolják, hogy a keresztény ügy pusztán a „mi családunk” magánügye, hanem közügy.
A gyermekeknek is van küldetésük a családban. Ébren kell tartaniuk szüleik egymás iránti felbonthatatlan szeretetét. A gyermek Isten követe, aki a házassági szeretet és felbonthatatlanság hírnöke a szülők felé.
„Az Egyház arra törekszik – írta 2009-es körlevelében Benedek pápa –, hogy átalakítsa a világot a szeretet evangéliumának hirdetésével, „mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez és… ezáltal ahhoz, hogy Isten világosságát a világba hozzuk” (Deus caritas est, 39).
Ezzel az üzenettel is arra hívom az Egyház minden tagját és intézményét, hogy ebben a küldetésben és szolgálatban vegyen részt”.
Fontos, hogy mindazok, akik a keresztség szentségének felvételekor, s még inkább a bérmálkozáskor megkapták, megkaptuk a krisztusi küldetés feladatát, ennek tudatára ébredjünk és Isten segítségével, felelősségteljesen és gyümölcsözően tegyünk eleget neki, ott, ahová az isteni Gondviselés állított bennünket, lett-légyen szó akár a messzi idegenről, a missziós tájakról, vagy a közvetlen családi, ismerősi, munkahelyi, iskolai környezetről.
Nem feledve, hogy „a hit ajándék, amelyet azért kaptunk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni, hanem be kell világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék, amelyet életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak” (XVI. Benedek pápa 2012-es körlevele).
A misszionárius szenvedélyének középpontja az evangélium.
Szent Pál ezért mondhatta:
„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Az evangélium az öröm, a felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az egyház tudatában van ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (1Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal.
A keresztény ember azzal, hogy társfelelősként részt vesz az egyház küldetésében, a közösség, a béke, a szolidaritás építőjévé válik, amelyet Krisztus adott nekünk, és együttműködik abban, hogy megvalósuljon Isten üdvösségterve az egész emberiség számára. A felmerülő kihívások arra ösztönzik a keresztényeket, hogy együtt haladjanak a többi emberrel.
A misszió szerves része ennek a közös haladásnak.
Ebbe belevisszük – még ha cserépedényben is – keresztény hivatásunkat, az evangélium felbecsülhetetlen kincsét, a meghalt és feltámadt Jézusról szóló élő tanúságtételt, akivel az egyházban találkoztunk és akiben az egyházzal közösségben hiszünk.
A missziós világnap újítsa meg mindenkiben a vágyat és az örömet, hogy az emberiségnek elébe menjünk, és mindenkinek elvigyük Krisztust. Az Ő nevében szívből adom apostoli áldásomat mindannyiótokra, különösen azokra, akik a legtöbbet fáradoznak és szenvednek az evangéliumért. (XVI. Benedek pápa)
XVI. Benedek pápa 2009-es körleveléből:
„Ezért kérek minden katolikust, hogy imádkozzon a Szentlélekhez, hogy az Egyházban növekedjen a misszió iránti szenvedély Isten országának terjesztéséért, illetve a missziósoknak és azoknak a keresztény közösségeknek a támogatásáért, akik a frontvonalon végeznek missziót gyakran ellenséges környezetben és üldöztetések között.
Egyidejűleg arra is hívok mindenkit, hogy anyagi támogatáson keresztül kézzel fogható jelét adja a helyi egyházak közötti közösségnek, különösen ebben a válságos időszakban, amelyet az emberiség jelenleg átél, hogy lehetővé tegyük a fiatal egyházaknak, hogy a szeretet evangéliumának fényével árasszák el a népeket.”
Ámen.
Az áldozathozatalban örök szép példa marad Lisieux-i Kis Szent Teréz, a missziók védőszentje Xavéri Szent Ferenc mellett.
„…Ez a mindössze 25 évet élt francia karmelita apáca soha nem járt idegen, missziós országban – jóformán még a kolostort sem hagyta el, bár nagyon szeretett volna hithirdető lenni. De e helyett imádkozott, és szenvedett a missziókért. Szent Teréz súlyos tüdőbajban szenvedett.
Engedelmességből a halálos betegség fáradságával is sétált. Elmondta, hogy az ad neki erőt a sétáláshoz, hogy felajánlja ezt a szenvedését egy misszionáriusért, aki talán éppen nagyon ki van fáradva, a fárasztó missziós útja miatt.
Máskor drága orvosságokat kellett bevennie, amelyekről tudta, hogy teljesen feleslegesek, hiszen a tüdőbaja gyógyíthatatlan. De azokra a misszionáriusokra gondolt, akiknek sem idejük, sem pénzük nincs arra, hogy magukat gyógyíttassák, és őérettük bevette a gyógyszert. Vagy amikor lázas betegségében szomjúság gyötörte, ezt is felajánlotta a missziók ügyéért. Teréz kis dolgokban mutatta meg szeretetét Isten, és az Ő ügye iránt…”
Lisieux-i Kis Szent Teréz imája
„Mit határoz az, Uram, ha sötét a jövő? A holnapért imádkozni én nem tudok. Oltalmazd meg ma szívemet, védj meg ma engem, s add nekem mára szent világosságod!”
„Uram, azt a kegyelmet kérem tőled, hogy testvéreimnek adhassam mindazt a szeretetet, melyet neked szeretnék adni.
Azt kérem, hogy eméssz fel engem szereteteddel, add meg nekem, hogy mások javát szolgálhassam, főként azokét, akiket senki sem szeret, akik nem szeretetreméltók.
Add meg nekem, hogy szeressek akkor is, amikor engem nem szeretnek, add meg nekem, hogy szeressek, amikor nem hiszek mások szeretetében.
Add meg nekem a felismerést, hogy minden seb hozzád tud és akar emelni. Semmi és senki, egyetlen teremtmény se legyen képes elválasztani tőled.
Add meg nekem, hogy megértsem az eseményeket, s hogy úgy éljek, mintha ma este meg kellene jelennem előtted. Ó, Uram, tedd, hogy így legyen! Ámen.”
IMA A MISSZIÓKÉRT
Szentlélek Isten, akit Urunknak és Éltetőnknek vallunk! Te egykor nagy lelkesedéssel töltötted el az apostolokat, hogy elinduljanak tanúságot tenni Krisztusról és hirdetni az örömhírt.
Segítsd a világon mindenütt a keresztényeket és a keresztény közösségeket, hogy az Úr Jézustól kapott küldetésüket teljesítsék, és minden népnek hirdessék az evangéliumot!
Segíts minket, hogy ne lankadjunk a hit terjesztésében, hanem nagy buzgósággal végezzük szolgálatunkat az emberek üdvössége érdekében és Isten dicsőségére! Amen.
HIMNUSZ A SZENTHÁROMSÁGHOZ
Szívünkbe öntsd szerelmedet, és bőven oszd kegyelmedet,
hogy megtisztuljunk általad, és élvezzük jóvoltodat!
Mint száműzöttek, kérlelünk, bús vándorok, hozzád jövünk;
nálad bizton kiköthetünk, örök hazát ott nyerhetünk.
Boldog szív az, mely megszeret, szomjazza élő vizedet,
s boldog nép, melynek hű szeme meglát, Igazság Istene.
Imádat illet: nagy neved dicsérje szent emlékezet,
s vég nélkül ünnepeljenek a hozzád vonzódó szívek.
Ezt add meg, kérünk, jó Atya, s Atyának mása, egy Fia,
s te, Szentlélek, Vigasztaló: örökre egy uralkodó. Amen.