a) „Hasonló a mennyek országa egy király-emberhez, ki számot akart vetni szolgáival. És mikor elkezdte a számvetést, eléje viteték egy, ki neki tízezer talentummal tartozik vala” (Máté 18,23). Mindenki adósa az életet s üdvöt adó Istennek, adósa rogyásig. Tőle veszünk minden jót; a teremtésben épúgy, mint a megváltásban, s mindennel vissza tudunk élni. Vétkezünk. Visszaélünk Krisztus igéjével, vérével, kegyelmével, kincseivel; óriási kontrasztot állítunk önmagunkban az erény s az egyén közé; konfliktusokat élünk át, melyektől szívünk vérzik; harcokban nyögünk, melyekben elernyedünk. – Felém jön az a számvető Fölség, ki úgy remekelt a teremtésben; a lét öröme és telje, az erő és tökély végtelen „jubilus”-a. Felém jön s számot kér! Ó mivé lett bennem az erő és élet! Mivé a kegyelem és szépség! Tízezer talentum adóssága van a földhöz tapadt, elnyomorodott páriának! Érdem, jog, képesség, cselekvő, érvényesülő erő nélkül vonaglik; itt csak „indulgentia”-nak, „remissio”-nak, bűn- és büntetés-bocsánatnak van helye. Ha elengedi a Fölséges, jó; ha el nem engedi, én le nem robotolhatom. Azért kérem az Urat: „bocsáss meg, engedd el”; azért imádkozom s vezeklek, mikor gyónom; azért rimánkodom: „engedd el, Uram, büntetésemet”; e járatban vagyok, mikor búcsút kívánok elnyerni.
b) „Leborulván pedig az a szolga, kéré őt, mondván: Légy béketűréssel hozzám s mindent megfizetek neked.” Ez az én pózom a végtelen Úrral szemben; minden gyónásom, áhítatomnak öntudatosabb percei, Istenhez való közeledésem, kivált halálom órája e pózba parancsol. Leborulok, s az örök élet vágyával s az örök Fölséget imádó s szépségét átkaroló lelkem bensőségével kérem, hogy tegyen, tegyen, mert csak ő tehet; én már nem tehetek egyebet, mint kérek, bánok s remélek; de ezt lelkem elszántságával s rendületlen bizalmával teszem. Isten engem úgy segéljen! Mily nagy erők a megalázódás, a bizalom, bánat s remény!
c) „Könyörülvén tehát az Úr azon a szolgán, elbocsátá őt s az adósságot elengedé neki.” A bűnbánat alázatát a fölmagasztalás, a leborulást az édes ölelés, az üdvösség gondjának sötét töprengését a könyörülő szeretet csókja váltja föl. A pokol kilátásaiban megjelenik a töviskoszorús Jézus. Fölemel s biztat: gyere felém – mondja – ne kételkedjél; kitörlöm lelkedből a kételyt; eloszlatom az aggály árnyékát homlokodról; gyere, gyere; kegyelmemet állítom a bűn helyébe, erőm fölváltja tehetetlenségedet, szeretetem minden aposztaziádat. Jöjj, én bocsátok meg neked! Ismerem romlásodat! Pesszimista lettél, mikor magadat s a világot rögzítetted. Filozófiád is hirdeti, hogy komisz az ember; tudományod állítja, hogy az állatiasság jeleit viseli; én is mérhetetlen adósságot látok rajtad. Cselekvésed ellenkezik az erkölcsi törvénnyel; elszakadtál a szent Istentől s morális exisztenciád kérdésessé lett; de én megbocsátok neked! Ime az Isten új teremtése az erkölcsi rendben! Ime a kegyelmes hatalom!
d) De ez nem hat reánk varázs- s igézetképen; hanem mély hullámzásba hozza a lelket. Lélek erjed s forr itt. Jön feléje az üdv s a lélek megragadja azt görcsösen. Megcsapja az erkölcsi világ magaslatainak, az éledésnek lehellete; kibontakozik az erkölcsi tisztaság szépsége s kelleme, s két érzelem hatja át: átérzi önmaga nyomorúságát s ugyancsak az Isten segítő s mentő hatalmát; Isten jön s éltet, s én éledek. Ó ne kételkedjünk benne, ne kételkedjünk irgalmában sem; megsértenők! Rendületlen bizalmunk erőt önt majd belénk s fokozza bensőségünket s szenvedéllyé éleszti ragaszkodásunkat.
e) E bűnbocsátó kegyelem szíves fogadása teljesen elváltoztatja az életet; a választófal Isten s ember közt ledől, s isteni erők áradnak belénk. Krisztus erejében, uralmában s dicsőségében lesz részünk. „Es fliesst aus dem Glauben die Liebe und die Freude im Herrn und aus der Liebe ein froher, freier Geist.” Fölszabadulunk kishitűségünk s bizalmatlanságunk elfogódottságából, s bátran megyünk előre. Krisztus odaadta magát s kegyelmét nekem; megkönnyebbültem s erős lettem. Teszek bátran s dolgozom tovább a krisztusi művön magamban s másokban.