„Az életszentségre való hivatás mindnyájunknak szól, mindannyian lehetünk szentek – nem a saját érdemünkből, hanem az Üdvözítő szeretetének ajándékából. Elegendő befogadnunk azt.” (Luciano Radi)
„Ne szeressétek a világot, sem azokat, mik e világon vannak. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atyának szeretete; mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége … És e világ elmúlik és az ő kívánsága. Aki pedig Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn. 2,15-17).
A 13. század közepén egy öregedő házaspár élt San Angelóban. Ez a kis falu Közép-Olaszországban van az ankonai tartományban. A férfit Kampánusnak, feleségét pedig Amátának hívták.
Akkortájt a kereszténység fölött ugyancsak megnehezedett az idők járása. IV. Ince pápa 1245-ben az első lyoni zsinaton följajdult, hogy az Egyház öt sebből vérzik, amint vérzett az Üdvözítő a kereszten: a katolikus világ és főleg a papság megújhodásra szorul, a Szentföld újra a szaracének kezén van, Konstantinápoly már-már a török félhold hatalmába kerül, Magyarországot földúlta a tatár, II. Frigyes császár pedig ellene dolgozik az Egyháznak.
Az Úr misztikus testének e sebeiből megérzett valamit minden jóravaló keresztény. Nem voltak ismeretlenek Kampánus és hitvestársa előtt sem. Az anyaszentegyház fájdalma az ő fájdalmuk is volt. Jámbor életükkel igyekeztek azt enyhíteni. De ugyanakkor az ő lelkük is meg volt sebezve. Nem az volt a legnagyobb bajuk, hogy szegények voltak. Hosszú házasságuk gyermektelen maradt, s ez szegénységüket még nyomasztóbbá tette.
Végre is nagy zarándokútra szánták reá magukat. Elmentek a Dél-Olaszországban fekvő Bari városába Szent Miklós püspök (dec. 6.) sírjához. Ahogyan imádkozott gyermekért valamikor Anna, Sámuel próféta anyja (Sám. 1. könyve 1. fej.), úgy könyörögtek ők is a hatalmas csodatevő földi maradványai előtt. Isten meghallgatta esdeklésüket s 1246-ban megszületett az utód. A nagy közbenjáró tiszteletére Miklós névre keresztelték.
„…Egyes ábrázoláson Tolentinói Szent Miklós mellkasán egy csillag látható, ami arra a legendára utal, mely szerint születésekor egy csillag jelent meg és ragyogott szülővárosa, Sant Angelo és élete későbbi helyszíne, Tolentino között…”
A kiimádkozott fiú az maradt, aminek született: kegyelem gyermeke. A keresztségi kegyelmet nem vesztette el egy hosszú életen keresztül. Szülei Istentől kapták, Istennek szánták még születése előtt, s ő híven járt azon az úton, melyen csodás születése és a jámbor szülők szándéka elindították.
Alig volt hétéves, amikor hallotta a legendából, hogy védőszentje már csecsemő korában nem nyúlt hozzá a táplálékhoz szerdán és pénteken. Mindjárt kész volt az elhatározásra: ezeken a napokon ő is böjtöl. Sőt csakhamar más napra is kiterjesztette a böjtöt. Már mint gyermek-ifjú, nagyon szerette a szegényeket. Jómaga is szegény viszonyok közt nevelődött s ezért a szegényben is könnyebben ismerte föl Isten küldöttjét.
De különösen feltűnő volt benne a tisztaságnak szeretete. Testben járó angyalnak ismerték. A hagyomány azt tartja, hogy ennek jutalmául gyermekkorában egy Úrfölmutatás alkalmával a kisded Jézus alakjában látta az Urat a szentostyában s hallotta szavát:
„Az ártatlanok és igazak hozzám ragaszkodnak (24. zsolt); téged is várlak”.
Lehetséges, hogy csak egy vándorlegendával állunk szemben, amely más szentnek életéből került az övébe is. Azonban bizonyos, hogy „a tisztaszívűek meglátják az Istent”, s hogy Miklós tiszta szeme korán tapadt reá az Úrra, s mindenütt meglátta őt.
Jó eszű ifjúvá serdült, s szűkebb hazájában, Tolentino városkájában végezte magasabb tanulmányát. Részint sikeres tanulása jutalmául, részint további iskolázása megkönnyítéséért egész fiatalon kanonoki javadalmat kapott az Üdvözítőről nevezett tolentinói templomban. Abban az időben ez szokásos dolog volt a tanulmányaikat végző ifjaknál s a mostani tanulmányi ösztöndíjnak felelt meg.
Tizenhét éves volt, mikor egy lelkes ágostonos-remete egyik szentbeszédjét hallgatta. A szerzetes a világ mulandóságáról beszélt Szent János első levele alapján:
„Ne szeressétek a világot, sem azokat, mik e világon vannak. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atyának szeretete; mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége … És e világ elmúlik és az ő kívánsága. Aki pedig Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1Jn. 2,15-17).
Ez a beszéd belemarkolt Miklós lelkébe. Már jóval előtte elhatározta ugyan, hogy elhagyja a világot, de nem látta még világosan, hol kell cselekednie Isten akaratát. A beszédben Isten irányító ujját ismerte föl. Nagyon jó lehet annak a szerzetnek szelleme, gondolta, amelynek egyik fia így beszél a világ elhagyásáról. Lemondott a kanonokságról s a tolentinói ágostonosok közé lépett. Ez 1263 táján történt.
Próbaideje alatt mintaszerzetessé lett. Elöljárói egymásután több rendházba küldték merőben azért, hogy másoknak jó példát adjon. Cingoli városában szentelték áldozópappá s utána megkezdte nagyhatású apostoli munkáját. 1276 körül Tolentinóba került s élete végéig 30 éven át ott működött.
Szelíd és tiszta lelkülete a legmelegebb áhítattal volt a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt. Emellett a legválogatottabb önmegtagadásokkal sanyargatta önmagát. Ilyen lelkiélettel kitűnő misszionáriussá vált. Alig volt nap, mikor nem prédikált. S mindig meglátszott rajta, hogy a magasságok honából, az eucharisztikus Krisztus mellől jő, s hogy semmi olyan követeléssel nem lép mások elé, amit maga is meg nem tenne.
Önmagával szemben való szigorúságát és a lelkekért való áldozatos buzgóságát jóakaró lelkek mérsékelni próbálták.
Szelíden, de határozottan elintézte őket:
„Nem azért lettem szerzetespap, hogy a kényelemnek éljek”.
Sikerei dicséreteket arattak. Ő azonban az elismerés elől ügyesen és szent közömbösséggel ki tudott térni,
„Haszontalan szolgák vagyunk, mondogatta ilyenkor, ami kötelességünk volt, azt cselekedtük” (Luk. 17,10).
Férfikora folyamán nagy események játszódtak le az Egyházban és a világpolitikában. Kipusztult a Hohenstaufeni uralkodóház (1268); pápai segítséggel az eszközökben nem válogatós Anjouk foglalták el a szicíliai és nápolyi trónt; az utolsó keresztes hadjáratban odaveszett maga a vezér, IX. Szent Lajos (1270); német földön Habsburgi Rudolf lett a császár (1273), az 1274-i második lyoni zsinaton megtörtént a görögök kérészéletű egyesülése; VIII. Bonifác pápa (+ 1303) és IV. Szép Fülöp francia király között lezajlott a fájdalmas jelenetekben bővelkedő nagy küzdelem, s az első avignoni pápa az Egyház nagy kárára francia földön koronáztatta meg magát (1305).
Ezeknek az eseményeknek szomorú mozzanatai sok egyensúlyozatlan lelket belekergettek az elkeseredésbe és meghasonlásba. Fájtak azok Miklósnak is. De túltette magát rajtuk, élt Istennek s azon dolgozott, hogy kevesebb legyen a baj és botrány az Egyházban.
Sokat betegeskedett, s a szigorú aszkézis, a sok törődés és munka aránylag korán, 50 éves korában a sírba vitte. A haláltól nem félt. Lángoló Isten-szeretete mindig a megsóvárgott kikötőt köszöntötte benne.
„Csak azért szeretem az életet, szokta mondani, mert gyorsan a halálba visz.”
Harmonikus volt élete, szép volt a halála. 1306 tavaszától egészen haláláig, tehát féléven át minden éjjel angyali énekszót hallott. A mennyei öröm előíze volt ez.
Sokszor emlegette akkor az apostollal:
„Kívánok föloszlani és Krisztussal lenni” (Tit. 1,23).
Halála előtt négy nappal cellájába kérette társait s a halálos ágyról a következő kérelmet intézte hozzájuk: „Lelkiismeretem ugyan semmiről sem vádol. Mindamellett tudom, hogy nem vagyok tiszta Isten előtt. Kérlek, testvéreim, bocsássatok meg, ha valamelyikteket megbántottalak, hogy a ti vétkeitek is bocsánatot nyerjenek”. Szavaira néma csend volt a felelet.
A halála előtti napon elkérte azt a feszületet, amelyben az Úr keresztjének egy szilánkja volt s amelyet valamikor ajándékba kapott. Áhítattal csókolgatta s imádkozta:
„Üdvözlégy, szent kereszt! Rajtad függött a világ üdvössége; rajtad ömlött megváltásunk vére; rajtad könyörült meg a latron az Úr; rajtad imádkozott az Üdvözítő fölfeszítőiért, Irgalmas Istenem, mentsd meg lelkemet”.
1306 szept. 10-én ment be lelke Ura örömébe. 1446-ban avatták szentté.
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium – részlet…
Tolentinói Szent Miklós Szent Ágoston rendjének népszerű szentje († 1306).
Jámbor szülei sokáig hiába sóvárogtak gyermek után. Bánatukban Bari városába zarándokoltak, ahol Szent Miklós közbenjárásáért könyörögtek. Utána csakugyan gyermekük született, akit hálából Miklós névre kereszteltettek, és Isten szolgálatára ajánlották. Szerzetes lett belőle. Különös szeretetet és részvétet érzett a tisztítóhelyen szenvedő lelkek iránt.
Tisztelete nem vált az Egyházban egyetemessé, de a barokk időkben nálunk is mindenütt virágzott, ahol az augusztinus rendnek csak temploma volt. Ilyen volt Léka (Lockenhaus), ahol Nádasdy Ferenc alapított templomot és kolostort (1655). Ennek Myrai Szent Miklóssal együtt ő volt a patrónusa.
A jótékonyság szentje: alakja, kultusza, főleg a Szent Miklós kenyere emlékeztet nagy névrokonának, Myrai Szent Miklósnak (dec. 6.), továbbá Szent Antalnak (jún. 13.) nagylelkűen adakozó egyéniségére, a szegények szeretetére. A szent legendája elmondja, hogy amikor betegen feküdt, Szűz Mária látogatta meg, és meghagyta neki, hogy egy asszonytól kenyeret kérjen és egyék belőle. Ettől meg is gyógyult. Ennek nyomán a szentet is kenyérrel a kezében szokták ábrázolni.
A betegeknek szánt Szent Miklós kenyere pedig rendi szentelmény lett. Ezt a névünnepén szentelték és gyógyító erőt tulajdonítottak neki.
A szó és a szentelmény korunkra már ismeretlen. Tudtunkra Bod Péternél, továbbá Somogyi Elek XVIII. századi minorita írónál fordul elő. Bod Péter ezt írja:
„A Régiek a nagy kenyereket Szent Miklós kenyerének mondották egy Damaskusban lakó Miklósnak tiszteletére, a ki Július Tsászárnak nagy kenyereket ajándékozott volt szükségében. A szegedi származású Somogyi a liturgiát kérdés-felelet alakjában népszerű előadásban dolgozza fel, és ezt írja: Miért a Régiek a nagy kenyereket Szent Miklós kenyerének nevezték? Felelet: Emlékezetére egy Damaskusban lakó Miklósnak, a ki Július Tsászárnak nagy kenyereket ajándékozott volt szükségében.”
Hallgasd meg Uram! a mi könyörgésünket, mellyel Szent Miklós hitvallód emléknapján eléd járulunk: hogy akik saját igazságunkban nem bízunk, az ő esedezése által, ki neked kedves volt, gyámolíttassunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.
Atyám, átadom magamat Neked
(Charles de Foucauld imája)
Atyám, átadom magamat Neked, tégy velem tetszésed szerint.
Bármit teszel is velem, megköszönöm, mindenre kész vagyok, mindent elfogadok, csak akaratod bennem és minden teremtményedben beteljesüljön.
Semmi mást nem kívánok Istenem.
Kezedbe ajánlom lelkemet, neked adom Istenem, szívem egész szeretetével, mert szeretlek, és mert szeretetem igényli, hogy egészen Neked adjam át magam, hogy végtelen bizalommal egészen kezedbe helyezzem életemet, mert Te vagy az én Atyám.
Ámen!
Ima a lelkiatyáért
Jézusom, Ki mint lelkünk jó pásztora az Oltáriszentségben köztünk lakozol, áraszd oltárodról kegyelmed bő sugarát a mi lelkiatyánkra. Add meg neki a kegyelmeket, melyekre szüksége van, hogy gonddal virrasszon pártfogoltjai felett, kiket a Szentlélek kegyelme bízott reá.
Áldd meg őt, midőn szívét imában Hozzád emeli, midőn szent igéidet hirdeti, s midőn papi hivatásában a halhatatlan lelkek javán fárad.
Add, hogy a Te szent Szíved szerinti lelkipásztor legyen, aki egyedül csak Neked és szent hivatásának él.
Adj szavainak súlyt és erőt, hogy mindenkit megnyerjen Neked és Hozzád vezessen, s majd ha Te eljösz ítélni pásztort és nyájat, akkor mi és minél többen az ő öröme és dicsősége lehessünk, s vele együtt az örök élet hervadhatatlan koronáját elérhessük. Ámen
Hála papjainkért
Hála Neked, Uram, a hiteles papjainkért, hogy végtelen jóságodban papokat adtál nekünk!
Hála Neked minden szentmiséért, amelyben papjaid szava közénk hoz Téged!
Hála Neked a kegyelmekért, amelyeket a bérmálásban, a gyónásban, a betegek szentségében és a szentelményekben közvetítenek!
Hála Neked a szentéletű papokért, akikben példaképet találunk, és a küszködőkért, akiknek segíthetünk!
Hála Neked, hogy imádkoznak értünk, és hogy imádkozhatunk értük!
Hála Neked, hogy általuk vigasztalod a szomorkodókat, felvilágosítod a kételkedőket, jársz a bűnösök után!
Hála Neked minden munkájukért, amellyel a Te országodat építik, és hogy ebben osztozhatunk velük!
Hála Neked minden szenvedésükért, amellyel a Te szenvedésedben részesednek, és hogy ebben osztozhatunk velük.
Hála Neked, hogy Téged szeretnek bennünk, és hogy bennük Téged szerethetünk!
Hála Neked, s dicséret és dicsőség az ő szavukhoz és Istendicséretünkhöz társulva most és mindörökké! Ámen!