a) „Más példabeszédet ada eléjük: hasonlóvá lett mennyeknek országa azon emberhez, ki jó magot vetett földjébe. Mikor pedig aludtak az emberek, eljöve az ő ellensége és fölül konkolyt vete… Mikor pedig felnőtt a vetés és termést hozott, akkor föltetszett a konkoly is” (Máté 13,24). Isten az „ő földjébe jó magot vetett”; a lelkek az „ő földje”; szereti ezt a földet, mely fölött annyi esély vonult el; annyi felleg és árnyék, annyi áldás és átok. Csodálatos föld, a természet és kegyelem kimondhatlan sok energiájával. Ilyen föld vagyok én is, magamat mint számtalan adat szövedékét nézem; „Isten földje” vagyok; életem szent föld, ha rendeltetését s kegyelmeit nézem; tehát termékeny föld is legyen; itt élnem-halnom kell; itt leszek szegény vagy gazdag; ez a földem lesz paradicsomkertem vagy számkivetésem pusztasága; az Isten földje az én földem. Mívelem, kapálom, gyomlálom, védem, óvom, szeretem; érdeklődve lesem hajtásait, hisz az én földem!
b) „Mikor pedig elaludtak… jött az ellenség.” Az álom éjjel van s jellemzi itt a testi, az érzéki ember túltengését; álomképek, hiú árnyak közt elzsibbad a szellem; tereferél, babrál, piszmog, de erős munkáról, hűséges törekvésről, bízó küzdelemről nincs öntudata. „Földjét” s aranyos termését nem őrzi. – Mások is, kiknek őrizniök kellene szent földeket, milyenek a szülők, lelkipásztorok, tanítók, nevelők, szintén aludhatnak. Az ellenség nem alszik, látatlanba jön. Összeborzadok, ha a lélek szent-földjén az ellenség lába- s kezenyomát látom. Ő is vet; szavak, benyomások, példák, botrányok, csábítások, erőszakoskodások, ingerek, vonzalmak, szokások, hajlamok az ő konkolya, s a főbaj, hogy aluszunk s nem vesszük észre; nem állunk ellent, vagy épen megalkuszunk. Mily bolondság konkolyt búza közé keverni; a lelket mételyező, bénító benyomásoknak kitenni! Ha már veszünk ily benyomást, vegyük ébren, de ne aluszékonyan!
c) „Ekkor eljövén a családos ember szolgái, kérdezék őt: Akarod-e, hogy elmenjünk s kiszedjük azokat? És mondá: nem, nehogy a konkolyt szedvén, kigyomláljátok a búzát is. Hagyjátok mindkettőt felnőni aratásig…” Búza és konkoly együtt nő; érezzük. Érzékiesek vagyunk, nehézkesen engedelmeskedünk; nem vagyunk nagyon alkalmasak, hogy lelkileg szóljunk, tegyünk; büszke a modorunk, fegyelmezetlen a lelkünk. Gazba nő a világias, érzékies, kevély lelkület. Gyomláljuk ezt folyton, de ne szaggassuk ki ugyanakkor a jót; ne keseredjünk el, ne vádoljuk magunkat igazságtalanul. Erély és türelem kell. – Az egyház s emberiség történetére vonatkoztatva e példabeszédet, látjuk az Isten gondolatainak s terveinek óriási stílusát. A rossz is tényező; szép és édes az ő konkolyos virága; de az Isten nem zúz, nem tör; megadja majd a búza is s a konkoly is a maga termését, s a világítélet kimutatja, hogy az búza, ez meg konkoly volt, s az a csűrbe, az életre, ez meg tűzre kerül. Isten malmai lassan őrölnek, de én gyorsan iparkodom ki kerekeik közül, s azért gyakran helytelenül ítélek. Ő ráér, én nem; „az idő rövid”.
