1. Az egyszerű paráznaság (ágyasság, prostitúció)
Az egyszerű paráznaság: nemi érintkezés ez közös beleegyezéssel oly férfi s nő között, kik között nem forog fenn házassági akadály. „Egyszerűnek” nevezzük e bűnt, de nem azért, mintha ezzel súlyát lefokozni akarnók. Mert bizony katasztrófa az, az ember legdrágább lelki, sokszor testi kincseinek feláldozása, Isten templomainak csúfos rombadölte, a mennyország elárusítása, ördögi rabszolgaságba szegődés, emberi méltóságunk sárba tiprása, s mindez pillanatnyi hitvány, állatias kéjért.
Valóban, ha az a férfi meggondolná, hogy tette minő jellemtelen s lovagiatlan a női becsülettel szemben s úgy magára, mint áldozatára mily végzetes következményekkel járhat, s ha az a nő megfontolná, hogy ő, igen, főképp ő, mit dob oda egy önfeledett pillanatban, akkor nem úsznék a világ a bujaság fertőjében. Hányan vannak, akiket talán mindjárt az első botlás megmételyezett, kizárt a későbbi boldog családi élet paradicsomából, gyermek- s öngyilkosságba kergetett, pokolba taszított. Talán az első botlás hozhatta a férfi s nő fejére a törvénytelen szüléssel járó iszonyú felelősséget a rendesen többé-kevésbé szerencsétlen gyermekkel szemben.
Midőn tehát a paráznaságnak szóban forgó fajtáját „egyszerűnek” neveztük, ezzel csak azt akartuk jelezni, hogy vannak körülmények, melyek e bűnt gyökeresebbé változtatják, vagy pedig más bűnöket csatolva hozzá azt többszörössé tehetik. Mind a kétféle körülményt a gyóntatószékben meg kell említenünk, hogy gyónásunk teljes s érvényes legyen.
Az egyszerű paráznaságot gyökeresebbé s így nehezebben gyógyíthatóvá teszi, ha a bűn állandó viszonnyá fejlődik, amit ágyasságnak hívunk.
Ágyasságnak nevezünk valamely bűnös viszonyt nem csupán akkor, ha a férfi s nő egyszerűen „összeállnak” vagy pedig érvénytelen házasságban élnek (aminő Isten s a lelkiismeret színe előtt a tisztán polgári házasság a katolikusok között; vagy a vegyes házasság 1918. május 19-ike óta, melyet katolikus templomban meg nem kötöttek); hanem akkor is, ha a felek bár együtt nem laknak, de viszonyuk a bűn gyakori ismétlődése által állandó jelleget öltött.
Az ágyasság is paráznaság tehát, melyet azonban az állandó bűnalkalom s szokásosság módosít, elmérgesít.
Az ágyasok, minthogy hiányzik náluk a komoly bánat s erősfogadás, a gyóntatószékben fel nem oldozhatók, míg csak ügyüket nem rendezik s az okozott botrányt el nem hárítják. Így, csakis így adják jelét az őszinte megtérésnek, amely nélkül a feloldozás reájuk amúgy is érvénytelen, haszontalan, sőt kártékony volna.
Ügyüket pedig kétféleképpen hozhatják rendbe.
Vagy megesküsznek az Egyház törvényei szerint, s ez a legjobb, ha csak elháríthatatlan akadály nem forog fenn. De még ily esetben is lehetőleg – legalább rövid időre – szét kell válniok, nehogy a botrányos életből vonuljanak egyenesen az oltár elé. Vagy pedig el kell hagyniok egymást, s ez az egyetlen orvosság, ha a szentségi házasság bármily okból lehetetlen közöttük.
Nem tagadjuk, hogy ez a szakítás olykor óriási áldozatot követel tőlük. Ott a szerencsétlen, tönkretett asszony, a szegény, ártatlan gyermekek, akikről a bűnös apának kell valamiképp gondoskodnia.
Ámde mindezt a vétkes lépés előtt már előre lehetett s kellett volna látni. Éppen nem vádolható tehát kegyetlenséggel az Egyház, ha még ily rettentő körülmények között is éppen a lelkek megmentése érdekében az operáló késhez nyúl s az isteni örök törvénynek érvényt szerez: „Ha kezed, lábad, szemed megbotránkoztat téged, vágd el, illetőleg vájd ki azt”. Vagyis jobb neked anélkül az égbe jutnod, ki oly szükséges s kedves neked, mint a kezed, lábad s szemed, mint vele együtt „a gehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre”. (Vö. Mk 9,42–47)
Csupán olyankor, ha az egyik fél súlyos betegsége a bűnt amúgy is kizárja s másrészt a hirtelen szétválás lehetetlen, tűrhető, hogy az ágyasok a beteg felépüléséig együtt maradjanak. De még ily esetben is, mielőtt a szentségekhez járulnának, a botrány elhárítása miatt tanúk előtt kell megígérniök, hogy ügyüket az Egyház színe előtt rendbe hozzák, illetőleg szétválnak, ha meg nem esküdhetnek.
Az ágyasokat az Egyház, ha hivatalos figyelmeztetés után sem szűntetik meg botrányos állapotukat, kebeléből kizárja s tőlük a csupán hű gyermekeit megillető egyházi temetést megtagadja. (1240-ik kánon.)
Egy másik körülmény, mely az egyszerű paráznaságot gyökeresebbé teszi, az ún. prostitúció, vagyis a paráznaság üzletszerű folytatása. Nagy seb ez, mely részint szabadon burjánzik, részint hatósági patenttel ellátva tátong a társadalom testén.
Kétségkívül nem vétkeznek a hatósági közegek, ha nagyobb erkölcsi s egészségi károk elhárítása miatt a bűntanyákat hivatalosan tűrik s az orvosok, kik ily személyeket, kiket a köznyelv „perditák-nak” vagyis kárhozottaknak nevez, egészségi szempontból ellenőriznek. Ámde nagyon lehet vitatni, vajon nem forognak‑e fenn sokkal nagyobb okok, amely az effajta hivatalos türelem ellen harcolnak.
A hatósági engedély s ellenőrzés ugyanis a könnyelmű s léha férfivilágban azt a hamis meggyőződést fejleszti ki, hogy a bűn szükséges, s egészségi szempontból is nélkülözhetetlen.
Ez utóbbi balhit cáfolatára számtalan igazi szaktekintély véleményét idézhetnők. A sok közül álljon itt a christianiai egyetemi orvosi testület idevágó nyilatkozata:
„Az oly sokszor hangoztatott állítás, hogy az erkölcsös életmód, a nemi tartózkodás az egészségre káros lenne, egyező meggyőződésünk szerint teljesen alaptalan. Oly betegség vagy testi gyengeség egyáltalán nem létezik, mely az erkölcsös, önmegtartóztató életmódból származnék”.
Dr. Nékám Lajos, egyetemünk kiváló tudós tanára az Előszóban, melyet Temming Tivadar: „Sexualis élet és a férfivilág” c. művének magyar fordításához írt, azt állítja, hogy a nemi szervek váladékának felszivárgása a vérkeringésbe igen jótékonyan, frissítően s fejlesztően hat az emberi szervezetre; miért is nagy kárt csinál magának, főleg az ifjú, ha azt elpazarolja.
Ami pedig a rettentő vérbajoknak, nemi betegségeknek hivatalosan ellenőrzött prostitúció általi megakadályozását illeti, a statisztika ugyancsak rácáfol. Hiszen a nevezett jeles tanár állítása szerint a prostituáltak csaknem kivétel nélkül fertőzöttek. Innen van aztán, hogy az alkalom könnyűsége folytán a nemi baj óriási arányokban terjed, férfi világunk harmadát, negyedét s általuk a családokat megmételyezi, óriási kiadásokat okozva egyeseknek, de magának az államnak is.
Úgy az ágyasság, mint a prostitúció tehát, ha az csak az egyszerű paráznaságok összege, csupán annyiban érdemel külön említést, mert a közeli bűnalkalom s a megszokás, mely e két állapotnak szoros velejárója, a helyzetet sokkal veszélyesebbé teszi s a lelkiatya részéről sokkal gondosabb s szigorúbb elbánásmódot követel.
Áttérünk ezután azon esetekre, ahol a körülmények a paráznasághoz új más bűnt csatolnak s így a vétket megsokszorozzák.
2. Házasságtörés
Házasságtörés: nemi érintkezés más hitvesével. A paráznasághoz még az igazságtalanság bűnét is csatolja a megejtett hitves házastársával szemben, kinek egyedül van joga hitvesére. Ha mindkét házasságtörő fél házas, ám akkor az igazságtalanság is megduplázódott, amiről a szentgyónásban szintén be kell számolni.
Nem oszlatja el az igazságtalanságot, ha az egyik hitves, a másik házasságtöréséhez beleegyezését adja. Ily esetben ugyanis oly jog feladásáról volna szó, melyről a házasfél isteni törvény folytán senki javára le nem mondhat. Innen van, hogy elvált férjek s feleségek által kötött újabb meg újabb házasságok – amint ez mostanában napirenden van –, nem csupán rút paráznaságok, hanem valóságos házasságtörések is.
Minthogy pedig a házastársaknak kizárólag egymás testére van joguk, ugyanezért mindaz, amit akár tulajdon testükkel, akár mással szemben tisztaság dolgában vétenek, legyen bár csupán vétkes érintés vagy kívánság, a házasságtörés jellegét is viseli, ami a szentgyónásban megemlítendő.
Jegyzet: Ha valaki más jegyesével vétkezik, a bűn ugyan súlyosabb, de a benne rejlő igazságtalanság még nem oly nagymérvű, hogy azt a gyónásban szükségképpen fel kellene említeni. Elég tehát, ha az illető magát egyszerűen paráznasággal vádolja.
3. Vérfertőzés
Vérfertőzés: nemi érintkezés az olyanok között, kik rokoni viszonyuknál fogva a házasságkötésben isteni vagy egyházi törvény által akadályozva vannak. Ilyenek a vérrokonok egyenes ágon minden fokban, oldalágon a harmadik fokig bezárólag; a sógorságban levők egyenes ágon minden fokban, oldalágon a második fokig bezárólag. (1076. és 1077. kánon.)
A vérfertőzés a paráznasághoz újabb bűnt csatol a „kegyelet” ellen, mellyel közelebbi rokonainknak tartozunk. A gyónásban sem a rokonság természetét, sem fokát nem vagyunk kötelesek kifejteni, elég, ha a bűnös magát egyszerűen vérfertőzésről vádolja.
4. Erőszak
E vétek a tisztaságon kívül az igazságosságot is sérti a nővel szemben, aki nyers kényszernek, bárminemű megfélemlítésnek, csalásnak, hitegetésnek esik áldozatul, vagy akit önkívületi (alvó-, ittas-, őrült-) állapotában használnak ki a nemi érintkezésre.
5. Nőrablás
Rokon az előzővel. A nőnek fajtalan szándékból történő erőszakos elhurcolásában áll. Itt főképp az igazságtalanság vétke lép előtérbe.
6. Szentségtörés
Szentségtörés bűnébe az esik, aki Istennek szentelt személyeket, helyeket vagy tárgyakat (dolgokat) tiszteletlenséggel illeti.
Ámde, ha valami, a fajtalanság bűne az, amely Istennek különös tulajdonát alkotó személyeket, helyeket, dolgokat leginkább meggyalázhatja. Lehet tehát a fajtalansággal – egyben személyi-, helyi- vagy dologi szentségtörést is elkövetni.
a) Személyi szentségtörést követ az a felszentelt vagy fogadalmas egyén, aki Istennek VI. vagy IX. parancsa ellen bármiként is vét. Ha ily egyének egymással vétenek, a szentségtörés is duplázódik.
b) Helyi szentségtörés bűnébe esik, aki a nemi ösztönt szent helyen, templomban, kápolnában, vagy temetőben elégíti ki.
A fajtalanságnak befejezetlen cselekedetei a szent helyen, minők a tisztátalan érintés, csók, tekintet, beszéd s a belső bűnök (gerjedelmek, gondolatok, kívánságok) bár a szentségtörés jellegét ugyancsak magukon viselik, de nem oly mértékben, hogy ezt a gyónásban szükségképpen meg kellene említeni. Szorosan véve tehát eleget tettünk kötelességünknek, ha magunkat ily befejezetlen vagy belső bűnökről vádolva elhallgatjuk, hogy azok szent helyen mentek végbe.
c) Dologi szentségtörést tesz az, aki szent dolgokat fajtalan célokra használ vagy azokkal fajtalan módon bánik. Így pl. miséztet, hogy fajtalan, házasságtörő stb. szándékai, kívánságai sikerüljenek, vagy aki nyomban a szentáldozás után, midőn az Úr Jézus benne még személyesen jelen van, vét a tisztaság ellen. Ide tartozik a csábítás undorító vétke is, mely a szentgyónás ürügyének vagy alkalmának leple alatt megy végbe.
Ha előfordulna, mitől Isten óvjon, oly borzalmas eset, hogy a gyóntató maga volna az, ki a gyónással kapcsolatban bármi bűnre, mely a szent tisztaságot sérti, csábít, a gyónó, legyen az férfi vagy nő, köteles volna, még akkor is, ha a bűnbe maga bele nem egyezett, a csábítót az egyházmegyei hatóságnak írásban vagy szóban, de hivatalosan feljelenteni. A feljelentő neve mindig titokban marad. Ha pedig e főbenjáró kötelességét, melyet az Egyház közjava annyira követel, egy hónapon belül teljesíteni elmulasztaná, kiközösítésbe esik s fel nem oldozható, míg csak kötelességét nem teljesíti. (2368-ik kánon.)
Jaj volna azonban annak, aki az ártatlan gyóntatót, akit a védekezésben a gyónási titok pecsétje minden körülmények között megakadályoz, csábításról hamisan bevádolná. E szörnyű bűnt csak a pápa őszentsége, s ő is csak akkor oldozza fel, ha a gonosz rágalmazó állítását forma szerint visszavonja, az okozott károkat erejéhez képest jóváteszi s a reá szabandó szigorú penitenciát magára vállalja. (2363-ik kánon.)
Oly külső, súlyos bűnt, melyet valaki az Egyház szolgájával a szent tisztaság ellen mint bűntárs valaha elkövetett, legyen bár az csak fajtalan beszéd, csók vagy más efféle, az illető pap érvényesen fel nem oldozhatja. Csak a legvégső szükség, ti. az életveszély, alkot ebben kivételt, ha a bűnös másnál gyónni nem tudna vagy nem akarna. De még ha a szóban forgó bűnt már más gyóntató feloldozta is, mégsem illenék, hogy valaki egykori bűntársához forduljon lelki ügyeivel. (Vö. 884. kánon.)