a) „Ne véljétek, hogy fölbontani jöttem a törvényt, vagy a prófétákat; nem jöttem fölbontani, hanem teljesíteni” (Máté 5,17). Nem bontja föl a törvényt, hanem teljesíti, vagyis kikezdései, szimbolumai helyébe a valóságot lépteti; a betűt, mely öl, szellemmel magyarázza. – Azután nem vonja ki magát a törvény alól, mert a törvény a szép életért van; aki tehát azt élni akarja, a törvényt kell átélnie. A törvény nem külsőségesen ránk diktált valami, hanem az élet formája; értelmünk, szívünk, eszményi irányzatunk így nézi a törvényt, azonosítja magát vele s készséggel kívánja teljesíteni. Szeressük az isteni akaratot, hisz ez a mi helyesen fölismert s legmélyebb akaratunk. Az igaznak nincs törvénye, abban az értelemben, hogy teljesen magáévá teszi az isteni akaratot, s azért nem érzi a külsőséges korlátot s keretet.
b) „Mert bizony mondom nektek, míg elmúlik az ég és föld, egy betű, vagy egy pont el nem marad a törvényből, míg mind meg nem lesz.” Az egész embert állítom bele Krisztus törvényébe s morális életemben az utolsó jottáig megtartom azt. Ahol érezni, akarni, tűrni, szeretni kell, ott csak egy szempontot ismerek: a szent, keresztény morált. Azért tehát: 1. Az én életbölcseségemet nem filozófiai morzsák alkotják, hanem az örök élet elveinek hatalmas szisztémája. Mikor életről beszélek, egész lelkem telik meg credo-m, reményem öntudatával. Eszményem Krisztus; az evangélium nekem nem tan, hanem „Dei virtus”. 2. Az én kultúrám nem civilizáció, intézmények, tudás és művészet, hanem szín-erkölcs, tiszta Isten-gyermekség, – „race”, – „tertium genus”. 3. Nekem az erkölcs szabadság és fölszabadulás; fölszabadulás az ösztönös, állatias, érzéki, erőszakos, torz létből. Nekem az erkölcs lelkiség, tehát kiemelkedés a buta anyagból. Nekem az erkölcs erős, egységes akarás; akarni, amit Isten akar. 4. Nekem a haladás nem filanthrópia és altruizmus, mely másnál s nem magánál keresi a tennivalót. Az „én” magamnál kezdődik s magamban végződik; én elsősorban nem vagyok sem te, sem ő. Észszerűtlenül kevés tehát a haladást az altruizmusban keresni, mert ez máshoz, tehát a külsőhöz való viszonyomat illeti; mialatt az én erkölcsöm s tökéletességem az én tisztult, nemesbült, Isten akaratához simuló lelkiségemben rejlik, szupremáciával az állat, az érzék, az érdek s az önzés fölött. Ha nem volna más ember a világon, vagy remete volnék, ez alapon akkor is mélyen erkölcsös lehetnék. Tehát magamban kell mindenekelőtt kialakítani a tisztult, szép, nemes lelkiséget.
c) „Aki tehát felbont egyet a legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereket, legkisebbnek fog hivatni mennyek országában; aki pedig megcselekszi és tanítja, az nagynak fog hivatni mennyek országában.” E kettőt összefogni: eszményt és valót! Az én pedagógiám: átélni az istenit. Ez irányzat sokba kerül; nem cukros víz. Tudom, hogy sok nemtelen, rossz hajlam van bennem, azokat meg kell törnöm s nemesbítenem. Pszichológiám nem édenkert, hol szentek sétálnak; terhem a bűn s legnagyobb szükségletem a bűnbocsánat. Nem nézhetek az örökélet szemébe, ha lelkemben a halált hordozom, s attól nem szabadít föl sem tudás, sem zene, sem sport. Az én energiám nem öntelt optimizmus, hogy „tudok, bírok, csak akarnom kell”. Nem is tudok eleget s nem is bírok mindent. Igényeim a mélység igényei, azokat egyedül a hit elégíti ki; megváltásra s isteni erőkre van szükségem, vigaszokra van szükségem, melyeket ember s világ nem adhat. Az érthetetlen élettel és halállal szemben lelkemet az egyedül vigasztaló, mert az egyedül észszerű Isten-szeretetre s az általa fakadt reményre bízhatom!
d) Ki tanít s nem tesz, az szomorú alak; szomorú az is, aki nem hisz s nem tanít egy emberélet odaadásával. Készül életet teremteni s a lét mélységét öntudattá kialakítani, s íme apró-cseprő minták után kapkod a nagy eszmény hűséges követése helyett s az isteni kegyelem mellett még idegingerekre s benyomásokra hallgat. Michelangelónak készül s csurgói fazekassá lesz, Beethovennek indul s verébcsiripelés imponál neki. Ó a szegényes kontárlélek! Istenem, föltétlenül utánad indulok s amit hiszek, azt élem. Elég vagy te nekem! Jézus az én stílusom; egyöntetűen szerinte alakítom életemet; így kikerülöm az Irás vádját, hogy foszlott ruhákra, sokratesi köpönyegekre, plátói tógákra, zenói palliumokra krisztusi foltokat varrogatok s végre is foltozó szabó vagyok. Nem, nem, én az „Isten magva”, Krisztus tanítványa vagyok; az ő szava s példája bennem szellem és élet.
