Minden nép, mely valaha a földön élt s él, lett légyen a gyakorlatban erkölcsileg bármily züllött, romlott, mégis közfelfogásában, ízlésében, nézeteiben öntudatlanul is visszhangozza az isteni igét, melyet Napóleon császár is a Szentírás legszebb tételének nevezett: „Boldogok a tiszta szívűek”.
Minden nép tudja, érzi, hogy a legdicsőbb s legnagyobb győzelem önmagunkat győzni meg; s ezer csaták győztesére is kicsinylő megvetéssel tekintett, ha a nagy csatában öntestével – elesett.
Minden nép a paradicsomból magával hozta a vigaszos ősi hagyományt, hogy a világot Üdvözítővel szűz fogja megajándékozni. Nevezetesen a régi Róma minden romlottsága mellett, de mennyire megbecsülte a tisztaságot! A római fórumon, hova hajdanában minden út vezetett s az arany mérföldjelzőnél, mint centrumában, összefutott; a fórumon, mely annyi diadalmas hadvezért látott, kik a kizsákmányolt világ kincseit ott rakták az örök város lábai elé; hol a szónoki emelvényről a világ sorsát tárgyalták és eldöntötték, – ott, a fórumon állott Vesta szentélye, melyben csak feddhetetlen szüzek tehettek, mint az állam papnői, szolgálatot.
Az ő szűzi kezeikbe tették le a birodalom palládiumát, az általános nemzeti jólétnek s üdvnek ezt a jelképét, hogy – mint Cicero magát kifejezte – „a jövőben épek maradjunk”.
A vestaszűz nyilvános fellépése elhárított minden erőszakos cselekedetet; a vele való szerencsés találkozás még a halálraítélt vesztőhelyre hurcolt gonosztevőt is az élettel ajándékozá meg.
A konzul is, az állam első tisztviselője, tiszteleg a vestaszűz előtt, s neki engedi át az elsőbbséget.
Így áldozott a mélyen süllyedt pogányság a tisztaság eme megmaradt foszlányának, árnyékának is, s adta meg az állami hatalom elismerését az erkölcsi teljhatalomnak.
Így fejezte ki Róma az egész pogány világ közmeggyőződését: „Casta placent superis”, „a tiszta tetszik az isteneknek”.
És Athén, az ókori klasszikus műveltség otthona versenyez Rómával e tanúságban, a tisztaság előtti hódolatban.
Régi fellegvárának, az Akropolisnak északi szegélyén állott napkeletnek fordult arccal a periklesi idők legnagyobb remeke, a Phidias alkotta „Athéné Parthenos”-nak, a szűzi Athénének aranyból s elefántcsontból készült szobra. Baljában pallost tart, balkezén a „Niké”, a győzelem kicsiny istennője áll. Így tekint le a magasból a szárazföldre s a tengerekre.
Midőn a nap felbukkant a tenger hullámos sivatagjából, első sugarai Athéné szűzi istennőnek aranyos sisakjáról verődtek vissza; őt üdvözölték utoljára is, midőn a nap a salamisi vizekbe alábukott.
A szüzesség eme jelképéről azt tartotta a mithologia, hogy Zeusnak, az istenek atyjának fejéből pattant ki pompás fegyverzetével, anyja pedig „Métis”, vagyis maga az isteni bölcsesség.
Mint ilyet, tisztelte, imádta őt a görög nép, s azt álmodta róla, hogy az egyetlen, aki egészen tiszta s a természetes élet minden békójától szabad.
Amit a pogány világ csak sejtett, álmodott a tisztaságról, a kereszténység saját szemeivel látja, tiszteli, bámulja az Immaculátában s annyi másban, kik az ő nyomdokaiba lépni törekszenek.
És az, ami legszebb a katolikus Egyházban, nemcsak elvben tartja, hogy a szüzesség nagyobb az egyébként szent házas állapotnál, amit a protestantizmus megtagadott, hanem bőven termi is a szűzi lelkeket. Ez az ő kiváltsága s dicsősége.
A tisztaság azonban nemcsak szépséggel árasztja el a világot, hanem teli kézzel szórja reá jótéteményeit.
