„Lőn pedig ama napokban, kiméne imádkozni s az egész éjtszakát Isten imádásában tölté” (Luk. 6,12).
a) Kontempláló lélek. Az ima valóságos szemlélet. Isten igéri, hogy „kiöntöm lelkemet minden testre, és prófétálnak majd fiaitok és leányaitok; a ti véneitek álmokat álmodnak, s ifjaitok látomásokat látnak” (Joel 2,28); a lelkes lelkek látják ezeket. A mi víziónk a nagy valóság szemlélete. Közelebb jön hozzánk az Isten, sőt közel jön. Ez a helyes kifejezés. Leereszkedik 1. a természetben. A teremtés maga nagy leereszkedése a végtelennek. Lejön műveinek létráján hozzánk, hogy megillessen s fölébresszen, s akinek finom érzéke van, az érzi, hogy […], lélekkel van telítve minden; Isten jár körülöttünk. 2. A történelemben, s mindenekfölött az isteni érintkezésnek, a kinyilatkoztatásnak történelmében. Ah, abban a lágy hangban, az édes szóban, „a testté lett szóban” megértettük, hogy mily közel jött le hozzánk; vérünk közösségeig, a testvériségig. 3. Amint lenyúlt hozzánk a magasból, úgy föl is emelt magához s fölmagasztalt. Hacsak boldogságot adott volna… Istenem, azért is örök hálát kellene mondanunk, de Isten-fiúságot adott, isteni életet adott s kilátásba helyezte, hogy kontemplációnk színről-színre való látássá változik! Hát ezt a körülöttünk járó, minket hivogató Istent kell néznünk imánkban, elragadtatással kell szemlélnünk nyomait s eltöltenünk lelkünket vele.
b) Imádkozó lélek. Mikor imádkoztok, beszéljen a szívetek. „Teljetek be Szentlélekkel… zengedezvén és énekelvén szíveitekben az Úrnak” (Efez. 5,19). A szív beszéljen a benne levő s melegét kiárasztó Istentől; ússzék érzelmeiben; csapkodja szárnyait; mert „animae lingua devotionis fervor est”, a lélek akkor beszél, ha megindult; ha megindult a mélység érzetétől, vagy a Fölségesnek borzalmától, vagy saját érthetetlen ösztöneinek dagályától. Az ilyen lélekben zsoltár kél, a végtelennek fuvalmától, – himnus hangzik a dicséret, az imádás motívumaival, – dal kél az öröm, a vígság érzelmeitől, hogy nagy az Úr s szent s a mienk, akit szeretni lehet és kell! Ily imádkozókat akar az apostol, kik zengedeznek „zsoltárokkal, dícséretekkel és lelki énekekkel” (Efez. 5,19) s akik kérni is tudnak, hogy alázatukban meghajlítsák az isteni akaratot. Uram, adtál lelket, akarod, hogy akarjak; lefogtál a szükségesség láncaiba, a fizikának vaspántjaiba, de szükségesség s fizika fölé kiemelkedő akaratot adtál; tehát akarod, hogy kérjek, hogy elnyögjem, ami szívemben van. Te töltöd meg lelkemet, hogy kicsorduljon, íme lábaid elé öntöm érzelmeimet! Ó segíts; segíts s erősíts! Lelkem még fejletlen, emelj föl magadhoz s adj erőt, hogy a belátás s a kötelesség útjain tele szívvel járjak s ne csak járjak, hanem szárnyaljak. A társadalmi állás s a hivatalbeli kötelességeknek értelmetlen s száraz világába beleállítom a te illetéseidtől fölmelegedett szívemet; lelkeddel akarok eltelni, hogy éltem poros útjainak széleit is isteni érzelmeknek flórája díszítse. Igy könnyebb is s igazabb is az élet.
