a) „Vagyon pedig Jeruzsálemben egy fürdő-tó, mely zsidóul Betszaidának neveztetik… Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc év óta betegeskedett” (Ján. 5,2). Harmincnyolc évig betegnek lenni krisztusi lélekkel, égbenyúló lelki nagyság. Nagyot mondani könnyű; küzdelemben élni s munkában verejtékezni is könnyebb, mint betegen feküdni. Itt fekszem – mondja az ilyen – hiábavaló az életem; mások terhére esem! De mily nagy élet ez, ha lélek van benne, mely azt mondja: ne az én, hanem a te akaratod legyen. Azért nagyra kell tartanunk s jól föl kell használnunk a megpróbáltatás ez idejét. Nem az egészségen, nem a betegségen, nem a nagy tetteken fordul meg minden, hanem azon, hogy Isten szent akaratát teljesítsük. S van-e nagyobb tett, mint Istenről s győzhetetlen kegyelméről türelemben, jóságban tanúságot tenni s a lelkekre a szenvedés elviselésének jó benyomását vetni. Sok betegágy missziótelep. Az olyan szenvedőnek arca, aki türelmes volt szenvedésében, legértékesebb emlékeink egyike; biztatólag s békéltetőleg világít bele lelkünkbe.
b) „Ezt Jézus feküdni látván… mondá neki: akarsz-e meggyógyulni?” Akarsz-e igazán? akarod-e az egészség összes feltételeit s következményeit s kötelességeit? Akarod-e azzal a munkával, önfegyelmezéssel, önmegtagadással? Akarsz-e meggyógyulni s dolgozni a szebb, erősebb életért? Kevés emberben van ez az akarat, mert hisz ép ez a léha, gyönge, rest, fegyelmezetlen lelkület az ő lelki betegsége. De hogyan akarjunk? Kicsiben, egyszerű, konkrét esetekben neveljük azt magunkban: Akarom s megteszem ezt, vagy azt. Utálom a tétovázást, a határozatlanságot. Örülök, hogy akarhatok, tiszta, egyenes, egészséges lélekkel. Ez akarat lelkemnek mezei virága, melyet Uramnak fölajánlok.
c) „Felelé neki a beteg: Uram, nincs emberem, ki, midőn a víz hullámzásba jő, engem a tóba bocsásson.” Uram, nincs emberem… Emberem, ki erősen, bátran s nagylelkűen karolja fel ügyemet. Tényleg ez panasza az egyháznak, a népnek, a közügynek! Hány beteg gyógyulna föl, ha volna embere. Hány emelkednék ki a nyomor s a sötétség mélyeiből, ha volna embere, kiben lélek, tűz, erő van. „Homo sum”, mondja a gyönge ember, hogy magát kimentse; mondja hát az erős, a hivatott ember is: „Homo sum”, ki nem vérből, nem a test kívánságából, sem ösztönös, kemény természetből, hanem Istenből való vagyok; szeretek s segítek. Jézus is panaszkodhatik, sok családra, intézetre, községre mutatva: nincs emberem, ki anya, tanító, pásztor és apostol legyen! Azért annyi a baj; kevés az ember!
d) „Mondá neki Jézus: kelj föl, vedd ágyadat és járj.” Ime az ember! Nem panaszkodhatunk, hogy nincs emberünk; Jézus a mi emberünk. Fölsegít, meggyógyít, teremtő igét ad, lelket s erőt. Aki föl akar kelni, ne várja a jövendő energiák, a titokzatos vizek fakadását; ne várjon a kultúra új eszményeire; ne a megindulás, fölbuzdulás perceire, ne az elérzékenyülés, az ihletés páthoszára… Jézus van itt s ő mondja: kelj föl. Mily esztelenség volna várni tovább s azt gondolni: nem birok! Erkölcsi hipochondria ez, mely káromkodás. Birok, fölkelek.